M!

Mivé lettél csángó magyar?

2012-02-03T12:14:00.005+02:00

Olvasgatom a Transindex cikkeit a témában, és nem nagyon tudok egyetérteni egyik fél magatartásával sem.

Egyfelől szükségesnek és nagyon fontosnak tartom a csángó gyerekeknek szervezett magyar órákat. Amikor még néprajz szakos egyetemistaként gyűjteni jártunk Pusztinára, akkor Jenőéknél laktunk, ő tartotta akkor otthon a magyar órákat. A gyerekek kedvesek, kicsit visszahúzódóak és szégyenlősek, de kíváncsiak és szorgalmasak voltak. Ügyesen olvastak magyarul és énekeltek magyar dalokat. Azt is láttam, hogy sokszor milyen nehéz meggyőzni a szülőket arról, hogy a magyar óra hasznos, hogy hátrányuk nem, csak előnyük származhat belőle a gyerekeknek, hogy merjék elengedni őket annak ellenére, hogy sem a pap, sem az iskola nem támogatta a kezdeményezést. A program közben nőtt, növekedett, hajdani lakótársam ment ki 1-2 évre és tanított legalább 6-7 évig. A módszertan gondolom menet közben alakult ki, akik részt vettek/vesznek a programban, azok minden nap megküzdenek számos olyan problémával, amivel egy átlagos, szórvány- vagy tömbmagyarságban tanító pedagógusnak nem kell. Más hozzáállást követel, más szemléletet, sokkal nagyobb nyitottságot és kreativitást. Legalábbis ahogy hallom ismerősöktől. Tisztelem és becsülöm az ott tanítókat, mert míg Magyarországon készültségi állapotot rendelnek el a 0 fok alatti hőmérséklet és 20 cm hó miatt, addig Moldvában ez egyáltalán nem szokatlan jelenség, ugyanakkor a körülmények nem minden esetben nevezhetőek komfortosnak. Szóval respect.

Másfelől viszont, ha az ember alapítványt, szervezetet működtet és támogatásokat kap, akkor kutya kötelessége minden banival pontosan elszámolni, átlátható könyvelést, és pontos leltárt vezetni. Nagy felelőtlenség támadási felületet hagyni ezen a téren akkor, amikor az ember az oktatási programhoz hasonló horderejű ügyeket vállal fel. Nem lehet több, mint kétezer gyermek sorsát veszélybe sodorni azzal, hogy nem értünk a számvitelhez, vagy nem jó könyvelőt alkalmazunk, vagy nincs időnk és erőnk az adminisztrációra. Akkor vegyünk fel valaki, aki mindezeket kézben tartja. A magyarországi állami támogatások nyilván politikai alapon is jönnek-mennek, ez önmagában is éppen elég kockázatot jelent, de ezt nem lehet megfejelni azzal, hogy ráadásul nem bánunk átláthatóan (szándékosan nem azt írtam, hogy jól) a ránk bízott pénzzel. Mert a ránk bízott pénz a mi oldalunkon ránk bízott gyerekeket jelent. Nem értek egyet azzal, hogy aki a pénzt adja, az mondja meg, hogy mire költsük, hiszen ha van egy pályázati kiírás, akkor a kiíró abban mondja meg, mit támogat. Ha nyertünk, akkor ez a vita, hogy mire költjük a pénzt, le is zárult. Majd az elszámolásnál lehet számon kérni, hogy valóban arra költöttétek-e a pénz, Jani, amire adtuk. De kb ennyi is. Ha pályázunk, akkor elfogadjuk a kiíró feltételeit, és akkor később, ha nem a meghatározott dolgokra költöttük a támogatást, megint csak nem pampoghatunk. Persze ha valóban ez a kifogások oka, és nem csak ürügy a könyvelési és szervezetvezetési, adminisztrációs káosz.

Amit mindenképpen le tudok szűrni magamnak, hogy mindkét fél sáros a kialakult helyzetben. De a hiba a mi, értsd erdélyi magyarok részéről talán egy kicsit nagyobb és kicsit végzetesebb is. Most legalább nyilvánvalóvá vált, hogy milyen sors vár azokra a projektjeinkre, amelyek létét teljes egészben magyarországi pénzektől és támogatásoktól tesszük függővé. Régi gondolatom már ez, hogy elsősorban nem a sok-sok kulturális összeröffenést kellett volna támogatni '90 után, hanem gazdasági tevékenységeket, vállalkozókat segíteni, akik az elmúlt húsz év alatt meg tudtak volna erősödni annyira, hogy most ők a kapott támogatást olyan módon fizessék vissza, hogy kulturális és oktatási programokat támogatnak Erdélyben. Az itthoniak az itthoniakat. Akkor is lenne éppen elég baj, de talán nem lennénk ennyire kiszolgáltatottak a magyarországi kormányváltásoknak.

És tulajdonképpen most sem késő bekapcsolódni a programba és a fenntartási költségeket összeadni itthon. A csíkiak léptek az ügyben, sok-sok ilyen kellene és akkor a program folytatódhatna, a know how nem veszne el, a gyerekek továbbra is tanulnának magyarul. Mert lemondani és hagyni mindent a csudába, mint egy durcás kisgyerek - hát, fiúk, a körülményektől függetlenül nem tűnik nekem felnőtt, felelős döntésnek.

Update: Jesszusom...

Számvetés

2011-10-13T22:21:00.007+02:00

Ma hat hónapja ilyen tájban toltak be a szobába a Szent Imrében, hogy akkor anyuka lehet pihenni, mintha egyik percről a másikra ki lehetne heverni fél napnyi élményt.

Franciska 4000 grammal és 57 centivel született, ma esti mérés szerint 8320 g a súlya, a centiket nem tudtuk lemérni, mert a kezdeti összegömbölyödő kismacskából mára egy polip lett, akinek sohasem egyenes egyszerre mindkét lába és nem tartja fel közben a fejét, hogy meg lehessen mérni. Erre majd hétfőn kerül sor.

Nem akartam listázni, de a memóriám a gyerek születése óta kicsit átalakult, szóval:
- fordul hátról hasra, jobbra gyakran, balra 1-2 hetente
- fordul hasról hátra, szintén inkább csak egyik irányba, bár ez nem igazi fordulás, addig hintázik nyújtott kézzel, amíg a súlya átlendíti
- a csörgőket, plüssöket, és minden egyéb bizbaszt két kézzel fog meg, mostmár viszonylag koordinált a két keze mozgása, ritkán nyúl mellé
- hason emeli a fejét sokáig, és szintén sokáig tartja magát kinyomva, emelgeti a fenekét is, de még nem is kúszik, nem is mászik
- ha jó kedve van, akkor hason lassú mozdulatokkal megfordul a saját tengelye körül
- háton fekve magasra emeli a fejét és a vállait, sokáig megtartja így magát, fogalmam sincs ezt miért csinálja, elvileg nem innen kellene felüljön, még felnőttként is nehéz hasizomból felülni
- folyamatosan eszi az ujjait, játszik a lábfejével, ha pucéron van, akkor a nagy lábujjkáját eszegeti
- ha ültetem, akkor ül, de egyedül még nem megy a dolog, csak ha kitámasztom párnákkal
- elhullott minden szál benti haja, de van helyette 1-2 centis új haj
- a haemangiómája visszahúzódóban van
- (szerintem) megtanulta a nevét, mert míg más hangokra nem, a nevére minden esetben a hang irányába fordul (ezt ma teszteltem huzamosabb ideig)
- gagyog, főként az apa, aba, baba, papa hangegyütteseket hallom
- ha jó kedve van, akkor hangosan, gurgulázva kacag, visít, hörög, röfög, igazán bájos
- az éjszakát a közelmúltig átaludta, most 1-2 hete kel minden éjjel 2-3-4-szer
- nappal még mindig rengeteget alszik, 3x30 percet, ezt összevissza, de meg kell legyen a 3 különben hétbaj van
- még nem tud egyedül elaludni, vagy ringatjuk, vagy az evésbe alszik bele a cicin, ma kezdtem el ahhoz szoktatni, hogy a kiságyban aludjon el egyedül, először felolvastam neki egy székely népmesét, majd betettem neki Bartók gyerekdarabjait, és még én is meglepődtem, de elaludt egyedül
- 4-es pelenkát használunk már kb. 2 hete
- ruhában jelenleg 68-as és 74-es méretet hord, kabátban nagyobbat, bodyból a kisebb is rámegy, vagy 6-9 hónaposokat, cipője még a kicsi kocsicipők vannak
- enni kizárólag anyatejet eszik, igény szerint, ami azt jelenti, hogy ha itthon vagyunk egész nap a lakásban, akkor ez lehet óránként, ha kint mászkálunk és van mit nézni és alszik is közben, akkor 4 - 4,5 órát is kibír evés nélkül (ma pl. ez történt)
- eddig 4-szer kapott almát, háromszor Váradon múlt héten és egyszer itt Pesten tegnap, minden alkalommal reszelt pépet
- tegnap este kapott életében először teát (Hipp - alma - citromfű), az erőteljes szívásból és cuppogásból ítélve ízlett neki
- ma kapott életében először vizet a ma vásárolt itatóspohárból, egyelőre nem nagyon tudta, mit kellene vele kezdeni, az apja segített neki
- napirendünk nincs és amíg ő nem alakítja ki magának addig nem is lesz, de persze fix pontok vannak: egy órával a reggeli felkelés után muszáj aludni 30 percet, mert ha nem, szintén hétbaj van; az esti fürdetés fél kilenc és kilenc között van, egyedül itt van rituálé: az apja játszik vele, levetkőzteti, én leveszem a pelenkát, az apja megfürdeti, én felöltöztetem, megetetem és elaltatom vagy én kaja közben vagy az apja ringatással
- eddig viszonylag sokat utaztunk vele: voltunk a Balatonon, Váradon, Szolnokon, Parádfürdőn, Jászszentandráson
- egyszer voltam vele babaúszáson, nagyon jó volt, a tusolást élvezte a legjobban, megpróbálta elkapni a vízsugarat a kezével
- kb. három hete a babakocsi sport részét használjuk, mert a mózesből nem látott ki és hiszti volt
- mindenkire mosolyog a szomszéd nénitől a turkálós lányig
- van útlevele és személyi igazolványa

Ja, és ha ez lehetséges egyáltalán, akkor én napról napra jobban szeretem.

vannak olyan reggelek,

2011-10-13T20:44:00.003+02:00

amikor kinyitom a szemem, Franci ott szuszog mellettem, látom a telefonon, hogy még van fél óra kelésig, majd megint kinyitom a szemem és látom, hogy már el is késtünk a babaúszásról, inkább akkor aludjunk még egy kicsit. Ekkor dönt úgy Franci, hogy akkor végérvényesen ennyi volt az éjszaka, keljünk fel vidáman mindannyian. Ott gagyarászik köztünk a nagy ágyon, látom, hogy P. is csak még öt percért imádkozik, a gyerek azonban széles és végtelenül kaján mosollyal közli, hogy apapappppaaaabbbbbaaabbbb, ami az ő népének nyelvén annyit tesz, hogy egy frászt!

Felkelünk, a napirend szerint tisztába tevés, ezzel egyidejűleg a gyerek kivakarása a cuccból, öltözés. Berakok egy adag ruhát, megcsinálom a teámat, rántottát, ekkor már kiabál a helytartóm odabentről, úgyhogy ő a nagy ágyon, én a gép előtt töltöm a következő 10-15 percet. Írok Nellinek, hogy akkor megyünk-e sétálni, írja, hogy 11 körül. A gyerek 10-kor természetesen bealszik, király, mert ez ugyan nem hosszú alvás, de arra elég, hogy elkéssünk. Írok is, legyen később. Náluk is gondok vannak, legyen 12.

Fél tizenkettőkor elkezdünk készülődni. Gyakorlat nélküli anyu nem számol bele két dolgot a time menedzsmentbe: ad 1. a tegnapi kisördögök, akik megszállták a gyereket, pont a készülődés pillanatára időzítették a délelőtti zsúrt, így Francit nem lehet letenni üvöltés nélkül. Nem baj, bal kezemben a gyerek, jobb kezemben a babakocsi alkatrészei, háromszor fordulok, mire minden lent van. Ad 2: tél van, a gyerek felöltöztetése egy kicsit több, mint az adok rá egy bodyt. A pelenkázástól a kapun való kilépésig eltelik 25, üvöltésekkel és leizzadással tarkított perc, a fülbevalót már csak a kapu előtt tudom betenni a fülembe, de sebaj, elindulunk, hogy találkozzunk Nellivel.

Hol jártál, báránykám?

2011-09-21T22:24:00.006+02:00

Nagyon sok helyen jártam már eddigi életem során, a két végpont (eddig) Izland és India volt. Van ez az ügyes kis honlap, ahol be lehet jelölni, ki merre járt, itt derült ki, hogy 17 országban voltam eddig, ami 7%-a az összes országnak. Így soknak tűnik, de a térképre pillantva elenyészőnek tűnik...

(és nem, nem tudom, miért feszíti szét a kép a kereteket...)

create your own visited country map
or check our Venice travel guide

Franci kétszer fürdik

2011-09-13T12:26:00.002+02:00

Volt a dézsás bejegyzésem,és már akkor is keresgéltem saját fürdetős felvételeket. Tudom, hogy készítettem egyet direkt oktató célzattal Szentandráson, de valahová elkeveredett, így be kell érni az alábbival.

Elöljáróban csak annyit, hogy kétszer fürdött a gyermek, mert bekövetkezett az, aminek nem nagyon örülnek a szülők fürdetés közben...

Mi mint rutinos dézsások itt már szinte csak belecsapjuk a gyereket a vízbe, nem nagyon foglalkozunk vele, hogy mennyire szakszerű a dolog, a kiszedése is hasonlóan lazán történik - mindkétszer.

A főnökasszony érkezése

2011-09-02T22:51:00.008+02:00

Mostanság divat, hogy mindenki megírja szülésének történetét, és mivel így majdnem öt hónap távlatából kezdem homályosan látni a dolgokat, kezdenek megszépülni és átalakulni a részletek, ezért megírom én is, hogy a későbbi elbeszéléseknél maradjak azért a realitás talaján.

Három nappal előtte

(Közbeékelés: a fura az, hogy az esemény után folyamatosan erős késztetést éreztem arra, hogy mindenkinek részletesen, apróra elmeséljem annak a napnak minden percét. Beindult a narratíva képzés, minden alkalommal csiszolgattam, szövögettem a mese fonalát, mindig más részt domborítva és dolgozva ki. Az, hogy most leírom, egyben véget is vet ennek a folyamatnak.)

Prológus

A gyerekről nyolc hónapig azt mondta a szonográfus (aki az UH készüléket kezeli) és az orvos is, hogy korához képest kicsi, de nincs baj, egyenletesen fejlődik.
Először március 23-ra, majd április 6-ra, majd április 11-re írta ki a doki a terminus végét.
A gyerek okos, miért lenne annyit fejjel lefelé, szülés előtt 1 héttel vette csak fel a start pozíciót, így addig a pillanatig programozott császárra készültünk, amit a doki április 13-ra írt be a műtős könyvbe.
Március 24-én költöztünk be az új lakásba.

A nagy nap

Szerda reggel fél hat körül arra ébredtem, hogy fáj a derekam. Kicsit mérges is lettem, hogy minek kell ennek ilyen korán fájnia, igazán várhatott volna reggelig. Mivel erőszakos vagyok, akarattal (!) visszaaludtam, én vagyok az erősebb.
Nyolc körül megint megébredtem, csak fájdogál ez a nyamvadt has, valami nem lesz jó. Pár percig figyelgettem a dolgokat, aztán szóltam P.-nek is, hogy szerintem VALAMI VAN. A filmekben mindig azt látjuk, hogy fiatal, újdonsült apuka izgatottan kipattan az ágyból, megzavarodva rohangál körbe-körbe, öltözik, kulcs a kézbe, bla-bla. P. kinyitotta a szemét, álmosan megkérdezte, hogy mennyire biztos a dolog, alszunk-e inkább még egy kicsit. Mondtam neki, hogy én is most szülök először, honnan tudjam, mennyire biztos, kérjünk telefonos segítséget, hívja fel a szülésznőnket, ő majd rásegítő kérdésekkel kideríti mi van.

Felhívta Á.-t, aki azonnal kádba parancsolt, óra a kézbe, mérjük, hogy milyenek a fájások. Aki érezte már ezeket, az nyilván tudja, hogy nem lehet pontosan megállapítani, hogy milyen időközönként jönnek, és mennyit tartanak, legalábbis nekem a kádban nehezen ment. Ültem a vízben majdnem háromnegyed órát, és mivel tudtam, hogy kb ötperces fájásoknál indulunk be a kórházba, és én már nagyon menni akartam, ezért igyekeztem megrendszabályozni a fájásaimat, ami végül is sikerült. P. közben a legnagyobb nyugalommal reggelizett a konyhában, és hiába kérdezgettem, mikor jöhetek már ki a kádból, mindig azt mondta, hogy még egy kicsit maradjak. Gondolom szeretett volna magának egy utolsó nyugodt reggelit. Én természetesen nem ettem semmit...

Visszahívtuk Á.-t, aki mondta, hogy okés, ez jó, indulhatunk be, de ne siessünk, csak nyugodtan. Aha. P. tényleg komótosan készülgetett, én meg praktikus okokból készültem el sokára: minden mozdulatra, öltözés-részre pontosan 4 percem volt.

Valamivel tizenegy után indultunk el, irány a Szent Imre, menjünk a Nagykörúton. Nem részletezném különösebben, de belefutottunk az elmúlt 10 év legnagyobb dugójába, egy órát álltunk benne, na, itt már P. is ideges lett egy kicsit. Én még mindig úgy gondoltam, hogy én vagyok az erősebb.

Egyre értünk a kórházba, Á. csak rám nézett, és ki bírta mondani azt a mondatot, hogy szeretik, amikor az anyukák kétrét görnyedve jönnek be, mert az már jót jelent. Én közben arra gondoltam, hogy vajon minek hergelik a szülni érkező anyukákat egy hatalmas gólyával a szülészet bejáratánál?

P. kint maradt elmélkedni a gólyával, én bementem a vajúdóba, átöltöztem, felvették az adataimat, felvettek az osztályra, nst, közben egy szöszi (nővér? szülésznő? tanonc?) próbált nekem légzéstechnikát mutatni, ami akkor nem, de később hasznos volt. Megvizsgált a szülésznőm, az ügyeletes doki, és végre megjött a saját orvosom is. Mindenki megdicsért, hogy úgy csinálom, mintha a harmadikat szülném, én meg mondtam a dokinak, hogy én is és a gyerek is szófogadóak vagyunk, csak mondja meg, mit csináljak, és az lesz. Minden fincsiséget elvégeztek rajtam, amit ilyenkor a klasszikus protokoll szerint el kell (aki volt már, tudja miről van szó, aki nem az meg ráér megtudni - annyit csak, mindkét dolog nagyon hasznos), és irány a szülőszoba. Itt már kezdtem kételkedni abban, hogy én vagyok az erősebb.

A szülőszobán megint volt egy kis klasszikus munka, burkot repesztett a doki, és végre beengedték P.-t, aki olyan viccesen festett a sötétkék műtős ruhában, hogy ha nem lettem volna éppen egy nagy fájás közepén, akkor elkezdek kacagni. Láttam rajta, hogy nem nagyon tudja, mit kezdjen magával, hová álljon, miben segítsen. Valamit motyogott neki az orvos, de én éppen el voltam foglalva egyebekkel, nem hallottam. Na, itt következett kb. három órás héderelés, hol háton, hol a labdán, hol oldalt fekve. P. próbálta törölgetni a homlokomat, meg nedves kendővel megmosni a számat, nem hiányzott, de nem szóltam, gondoltam, hadd csináljon ő is valamit. A szülőszobából az egyik legerősebb emlékem az a rettenetes kép a falon. Komolyan mondom, szívesen elbeszélgetnék a szülészetet dekoráló emberrel, először a gólyás gúnyolódás, most meg ez az impresszionista rettenet, amihez csatlakozik a foszöld színű fal...

A doki folyton mondogatta, hogy ne nyomjak. Köszi. Itt már tudtam, hogy szép és okos lehetek, erős aligha.

Nekem nem esett ki semmi az emlékeimből, de vannak pontok, melyek nagyon megmaradtak. Lassan sötétedett be, félhomály volt, a doki elkezdett telefonálni, először egy gyerekorvosnak, aztán behívta az ügyeletes dokit, mert én túlságosan belekapaszkodtam a dokim kezébe, nem tudott így rendesen segíteni. Az ügyeletes új ember volt, őt nem fogdostam, így helyreállt a rend. Minden filmszerű volt: reflektort kapcsoltak, egyelten mozdulattal átalakították az ágyamat székké, benyomultak még vagy hárman a szobába, akik ott sugdolóztak a sarokban, mindenféle eszközök kerültek elő, bejött a szülésznőm, mindenki bekészült. Ekkor mondtam a dokinak azt hiszem először, hogy akkor ne szórakozzunk, legyen szíves most azonnal kivenni ezt a gyereket, és én mégis inkább a császárt szeretném, mert okés, ő győzött, ő az erősebb, haladjunk. Mondta, hogy ez most már hamarosan meglesz. Kérdeztem, hogy mennyi még, mert nekem egy kicsit kezd elegem lenni. 10-15 perc. Jó, annyit kibírok, de aztán ne legyen nekem több. Nem volt.

A gyerek kirepült, mert mégiscsak ő volt a legerősebb, szerencsére a szülésznő fürge és gyors volt. A gyerek nem sírt fel, a lábam között csak annyit láttam, hogy ott van egy csomag, ami mozog. Mondom, nem sír, mire a gyerekorvos, hogy anyuka nem idegeskedik, anyuka pihenjen. Ja. Aztán felordított, odatették rám, P. asszem sírdogált mellettem (bocs), majd a doki a kezébe nyomot egy ollót. Ő, hogy mi van? Hát, vágja el a köldökzsinórt. Majd kattogott a fényképezőgép, és nekem átvillant az agyamon, hogy ezek azok a képek, amiket soha semmilyen körülmények között nem mutatunk meg senkinek, de lehetőleg mi se nézzük meg soha (ezt eddig sikerült tartani). A doki és a szülésznő rendbe rakott, gyereket ott mellettem megmosták, megmérték, felöltöztették és odaadták P.-nek, hogy akkor tessék megfogni apuka, ismerkedjenek. A gyerek rendkívül ügyes és csendes volt, csak pislogott ránk a nagy szemeivel.

Kérdezték, hogy mi lesz a neve. P. is kicsit extázisban lehetett, mert csak annyit mondott, hogy neki mindegy, döntsem el én, neki minden jó lesz, minden szép lesz. És hogy mindenki lássa, milyen nagylelkű vagyok és mily nemes az én szívem (meg akkor per pillanat nekem is k-ra mindegy volt minden), mondtam, hogy legyen akkor Franciska, ahogy ő szeretné (egyébként sem volt se Sára, se Regina, se Janka, se Vera feje a gyereknek).

Innen már rutinszerűen ment minden, engem betoltak a szobába, gyereket a csecsemősökhöz, mindketten igyekeztünk kipihenni magunkat, és erőt gyűjteni a másnaphoz. A gyereknek sikerült.

Józsa Franciska 2011. április 13-án született, kereken 4000 grammal

Epilógus

Rém büszke voltam magamra, hogy milyen természetesen szültem, aztán ahogy telt az idő, oszlott a homály, hogy se a burokrepesztés, se a gátmetszés, se a gyerek könyökkel való segítése nem tartozik a full természetes eljárások közé. Mondom P.-nek, hogy nem baj, legalább oxitocint nem kaptam. Mire ő: szerinted az a a hatalmas fecskendő mi volt a fejed felett, amiből folyamatosan kaptad a cuccot? Na, ennyit a természetességről, de így utólag áldom a dokit, mert ennyi nekem pont elég volt a jóból.

Dézsa

2011-09-02T11:30:00.008+02:00

A köz érdeklődésére reagálva elmondom, mi ez a fürdetődézsa dolog. Nem a hivatalos ismertető következik, azt el lehet olvasni itt is, mi is innen vettük.

Németországban a nyolcvanas évektől használják a kórházakban - igen, erről a mondatról gondoltam azt, hogy jó reklámfogás ott, ahol minden jó dolgot Nyugatról várnak az emberek. Aztán ugyanezt mondta a védőnő is, és anyukám egyik kolléganője szült a nyolcvanas években Németországban és ott látta, hogy tényleg ebben fürdetnek. Engem meggyőzött, bár enélkül is megvettem volna.

Az írják az okosok, hogy az első perctől lehet benne mosni a gyereket, és a youtubeon találtam is olyan videót, ahol már a kórházban ebben fürdik a baba, koraszülötteknek állítólag ideális.

Mi megvártuk, míg leesik a köldökcsonk, így utólag azt mondom, nem kellett volna ennyire ráparázni, nyugodtan beletehettük volna első perctől, csak hát első gyerek, kicsit izgulósak voltunk.

Franci az első napokban ordított, mikor beletettük, de pár másodperc után lenyugodott és onnan nagyon élvezte (ezt onnan tudjuk, hogy egy időben csak akkor vigyorgott, ha este a vízben volt).

Aztán volt egy időszak, amikor meg a kivétel után ordított, ez kb. egy hétig tartott, egybeesett az egyik növekedési ugrással, úgyhogy mi arra fogtuk (egyébként is, kezdő szülőként csak az az igazán fontos, hogy legyen mire fogni a látszólag ok nélküli ordítást, csak nyugodjon meg anyu, apu, és akkor a baba is lenyugszik).

Amit mi nem vettünk, de az oktató videón rajta van, az az állvány. Én fölöslegesnek (és aránytalanul drágának) ítéltem, egy szék pontosan ugyanolyan jó szolgálatot tett, mert a dézsa alja gumis, peremes, így nem borul könnyen. Meg az ember úgysem hagyja a gyerekét felügyelet nélkül a vízben.
(A demón van vízhőmérő és azzal mérik a hőmérsékletét, mi ezt is kihagytuk, a könyökünk pont jó volt erre.)

Ami én szerettem benne:
- az egész gyerek a vízben van fürdés közben, így tuti nem fázik semmije; a kis kádban folyamatosan locsolni kell a gyereket vízzel, hogy ne fázzon (még nem tud ülni);
- kevesebb víz is elég volt a fürdéshez;

- nem hűlt ki olyan hamar a vize;
- lehetett benne tovább áztatni a gyereket, szórakozni vele, nézegetni a víz alatt a kis vakond talpacskáját;

Amire érdemes felkészülni:
- máshogy kell beletenni, mint a kádba, ez igényel egy kis gyakorlást, nem biztos, hogy első alkalommal minden klappolni fog; az első alkalommal mindhármunkról csorgott a víz, mi is kicsit megizzadtunk a végére az erőlködéstől;
- ha egyedül fürdetsz, akkor hatványozottan fontos, hogy tényleg minden a kezed ügyében legyen, mert ami nincs, azt gyakorlatilag el is felejtheted;
- nem tudod otthagyni benne a gyereket egy percre, amíg kiszaladsz valamiért, mert folyamatosan kell tartani az állát, hogy ne bólintson bele a vízbe; nekünk kétszer beleivott, nem lett tőle baja, de megijedt egy kicsit;
- a nagyszülőknek első alkalommal, amikor jelen vannak a fürdetésnél, részletesen el kell magyarázni, mi ez és miért jó, néha egy kis értetlenség tapasztalható a részükről;
- úgy fogod látni, hogy ül a gyerek, de hidd el, nem, nem ül benne;

Franci nagyon hamar kinőtte a cuccot, kb. 3,5 hónapig használtuk, mert a kisasszony kihízta :) 64 cm és kb. 7 kiló volt amikor azt mondtuk, hogy fájó szívvel bár, de abbahagyjuk a dézsában fürdetést. Vettük neki hagyományos kis kádat, azt is hamar megszokta, de én jobban szerettem a dézsát.

A végére hagytam az igazán ütős érvet, mert az eddigiek, bár jól hangzanak, csak rizsa, nem emiatt vettem meg a cuccot, ezek csak igazolták a választásom helyességét.

A nagy érv tehát:

ZABÁLNIVALÓAN ARANYOS BENNE A GYEREK!

Szüret 2011

2011-06-06T12:58:00.008+02:00

Az idei Könyvhét kicsit különleges volt abból a szempontból, hogy jobban rá kellett készülni, kinézni előre, hogy mit szeretnék megvenni, listát készíteni és célirányosan menni kiadóról kiadóra. Egy hét hetes gyerekkel a babakocsiban kicsit nehezebb céltalanul bóklászni és legeltetni a szememet az újdonságokon, válogatni meg nem nagyon lehet, mert a ded azonnal ordítani kezd ahogy nem rázza a fenekét a kocsi. A végén már csak a hordozóban volt hajlandó megmaradni, igaz, abban hazáig aludt. Van abban valami bájos, hogy az ember a Vörösmarty téren a kis kertben szoptat, mindenki szeme láttára.

De könyveket ettől függetlenül sikerült venni, mert pénteken Nelli tartott velem, szombat délután pedig anyukám és nagymamám foglalta le itthon örökmozgó (és állandóan éhes) gyermekemet. Majdnem minden megvan, amit szerettem volna, csak ez nincs, mert az Európa nem hozta ki. Hát, minek is...

A gyerem után pár héttel az anyja is megszületett

2011-05-18T17:50:00.007+02:00

Ez a gyerekezés dolog most kezd a normalitásba fordulni. Miért nem mondta nekem senki, hogy ez nem arról szól, hogy az életünkbe beköltözik valaki, aki kiegészíti, teljessé teszi azt? Miért nem mondta senki, hogy a hat hét, a gyermekágy a fizikai regenerálódás mellett egy legalább ilyen fontos dologról is szól, arról, hogy anyuka igenis fogadja el, hogy itt a régi életnek semmi nyoma nem marad, tessék kitalálni, hogy ezentúl hogyan is legyen, új szokásokat, szabályokat behozni, amit csak akar, mert egyet biztosan nem fog tudni csinálni: folytatni az előző életet.

Már a terhesség is egy átmenet, de mivel az hosszú és fokozatos, ezért nem olyan éles a különbség. Oké, sok mindent nem tudtam már terhesen megtenni, de egy csomó mindent még igen, amire most (már) reményem sincs. Nem baj ez, csak nekem ezt senki sem mondta.

A szüléssel aztán bekövetkezett az éles választóvonal és az utána lévő két hétben amíg itthon voltam jórészt kettesben egy babával, aki csak az első héten aludt nap közben, aztán soha többet 10 percnél többet (btw ez pont egy pisire vagy egy tányér étel megevésére vagy egy koffeinmentes kávé elkészítésére vagy egy adag ruha mosógépbe helyezésére vagy kiteregetésére vagy egy gyors mosogatásra elég - amire nem elég: tusolás, főzés, sütés, porszívózás meg ilyen apróságok...), szóval ez alatt az idő alatt volt alkalmam a reggeltől estig tartó, igény szerinti szop(t)atás (bocs, Franci) közben leszámolni az eddigi életemmel. Nem baj ez, csak ezt miért nem mondta senki?

Lassan megy ám az új napi rutin kialakítása. Imádkozni, hogy elaludjon, ha kimegyünk sétálni és ne üvöltse végig a levegőzést, imádkozni, hogy a fürdésre jó hangulatba kerüljön és élvezze a dézsás fürdetést, imádkozni, hogy elaludjon tízig, hogy maradjon egy órácskám magamra is a napból, mert tizenegykor már hulla vagyok. Öt hét telt el, és most kezdem látni a rendszert, a kiutakat, a lehetőségeket, hogy ne pusztán egy tejcsárdaként gondoljak magamra. Nem baj ez, csak ha mondta is valaki ezeket, azt hittem, velem máshogy lesz.

Rossz anya vagyok, ha nehezen engedem el a régi életemet, ha hiányzik belőle egy csomó minden?

Mert az érem másik oldala pedig az, hogy reggel, amikor felébred és rám néz, vagy amikor mellettem szuszog édesen szunyókálva, vagy amikor (még önkéntelenül is) rám mosolyog, vagy amikor tudom, hogy száz közül is megismer, és megnyugszik a jöttömre, mert én vagyok az anyja - szóval akkor nem is értem, mi a bajom. És ezekből a pillanatokból van minden nappal egyre több és több.

Röhögtünk az ultrahangon P.-vel, amikor mondta a dokinő, hogy náluk anyák is születnek, nem csak babák - és ezen ma is röhögnöm kell, mert az anyák nem a terhesség alatt és nem is a szülés alatt születnek, hanem valamikor reggel hat és hét között, félálomban, félig nyitott szemmel, de éles füllel, amikor meghallja az ember a semmivel össze nem téveszthető nyüszögést maga mellett, és amikor a kis csomag megmozdul, elkezd nyújtózni, majd megnyugszik, óriásira nyitja a kék szemét, rád néz és mosolyog egyet, és te visszamosolyogsz. Na, akkor születik az anya.

Család

2011-04-29T17:59:00.003+02:00

Nem csinálunk ebből a blogból kismamablogot, és nem áll szándékomban a gyerekről szóló bejegyzések számát a normális fölé engedni, de mivel mostantól (egészen pontosan 2011. április 13-tól) Franciska is része az életünknek, hát lesznek róla hírek (ha csendben marad arra a pár percre, míg megírom őket).

Addig is, az eddigi legkedvencebb képem:

Pici pocok

2011-03-14T22:44:00.004+02:00

Én tudom, hogy a gyerek olyan lesz majd, amilyen lenni akar, hogy ebbe aztán végképp nem lehet beleszólni, de miért kell az én pofazacskóimat örökölje?

Helyzetjelentés

2011-03-14T22:34:00.003+02:00

- még három hét van a terhességből, a gyerek faros, a császár esélyes;

- két lakás között vagyunk félúton, még inkább itt, mint ott;

- P. egy napja fekszik a becsípődött dereka miatt, én naponta sokat fekszem a gyerek miatt;

- megjött a tavasz, csak kár, hogy sétálni nem tudunk menni, mert ha éppen van annyi erőnk, hogy felkeljünk, akkor a lakást kell rendezgetni;

- még nem sikerült maximálisan összepakolni a kórházhoz, bár a nagyon fontos cuccok megvannak;

- napi 1-2 órát dolgozom, mert a munka nemcsak nemesít, de most egy kicsit ki is kapcsol;

- az Ikeában pont most fogyott el az az ágykeret, amihez a lakás összes többi bútorát vettünk, igazítottuk színben és anyagban; könyvespolc tehát van, ágy még nincs;

- a gyereknek ágy és babakocsi már van, matrac még nincs;

- ruhácskák egy része kimosva, kivasalva (köszi, anyu), másik része várja, hogy sorra kerüljön;

- én egyre nehezebben mozgok, az ágyból való felkelés már perceket vesz igénybe;

- a diéta még mindig nagyon szar;

A fentiek pusztán tények, a kedvünk ennek ellenére, vagy talán pont ezért jó, étvágyunk van, az idő melegszik, kell-e egyéb?

Tizenegyes

2010-07-17T13:58:00.003+03:00

Nelli megadta a tizenegyest.

írjál ki tíz plusz egy könyvet, amiket te már olvastál, de ajánlanád a többieknek. nevezz meg öt bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. jó olvasást.

Az én válogatottam erre a nyári szezonra:

1-3. Kondor Vilmos: Budapest Noir, Bűnös Budapest és Budapesti kém; sorozatként is olvasható, a jó krimi kedvelőinek ajánlom, strandra, tengerpartra, hűvös lefüggönyözött szobába.
4. Domnica Radulescu: A trieszti gyors romantika iránt fogékony fiúk-lányok nyári olvasmánya.
5. Szilágyi Gyula: Tiszántúli Emanuelle - akit érdekel, hogyan zajlik (vagy sem) a forradalom a paplan alatt.
6. Legendavadászat "Az eszkimóknak több mint kétszáz szavuk van a hóra." - napersze; annak ajánlom, aki nem akar felülni a városi legendáknak.
7. Petri György versei - nem könnyű és nem csak nyári, nem is magával ragadó regény, de mindig biztos választás.
8. Margaret Mead: Férfi és nő - nem szépirodalom, de nagyon olvasmányos, olyasmi mint a Szomorú trópusok.
9. Fodor Sándor: Csipike - nem lehet megunni, nem csak gyerekeknek
10. Nádasdy Ádám: Prédikál és szónokol - ez sem szépirodalom, de ha a valakit egy kicsit is érdekel a nyelvészet és sokszor teszi fel magának, a hogyan és miért kérdéseket, akkor itt találhat néhány választ

+1: ez egy kicsit kakukktojás, mert még csak most olvasom: Bálint Tibor: Zokogó majom

Szeretném tudni, hogy mit olvas Timó, Tivadar, Metti, Ric és Könyvbagoly.

Second life

2010-06-04T00:07:00.003+03:00

Timó kérdezi tőlem (is), hogy milyen lenne az életem, ha éppen nem olyan lenne, amilyen.
Mindig akkor gondolkozom el ezen, amikor elalvás előtt fáradt vagyon minden egyébhez, amikor azon fantáziálok, milyen lenne, ha megnyerném a lottót. De igazából ennek nincs köze a pénzhez, csak szeretem magamat azzal vigasztalni, hogy a pénz miatt nem élem azt a másikat, pedig csak a bátorságról (annak a hiányáról) van szó.

Papné lennék, valamilyen nagyon távoli faluban. Tudom, hogy elsőre ez nem tűnik foglalkozásnak, de úgy érzem, én meg tudnám tölteni tartalommal. Egy nagy parókián laknánk, aminek olyan vastagok a falai, hogy a nyári negyven fokos kánikulában is fel kellene venni bent egy kardigánt, hogy meg ne fázzunk. Sok gyerekem lenne, legalább négy, de lehet, hogy több. Lenne egy óriási nagy konyhám, hatalmas, tömör fából készült étkezőasztallal, sok szakácskönyvvel, de persze ezeket ritkán használnám, mert legtöbbször a falubeliek által javasolt recepteket próbálgatnám. Lenne egy szobánk csak arra a célra, hogy ha átutazó érkezik, zarándok, turista, vagy látogató, akkor ott alhasson. Mindig, minden ágyneműm ropogósra lenne vasalva, vastag és puha libatoll paplanjaink lennének és nagy, süppedős ágyaink. Nagyon sok könyvem lenne (ez mondjuk most is megvan), olvasásnépszerűsítő esteket tartanék a parókián felnőtteknek és gyerekeknek, segítenék mindenfélében a falubelieknek, tanítanám őket arra, amit én tudok, cserébe azért, amit ők tudnak.
Persze nem laknánk nagyon messze egy nagyvárostól. Hetente egyszer-kétszer eljárnék színházba, könyvtárba, boltokba, barátokkal találkozni. És amikor cigifüsttől büdösen kijönnék egy-egy kocsmából, akkor a ropogós, fehér ágyneműmre gondolnék. A parókia udvarán kiskertem lenne, nyáron hajnalonként járnék ki locsolni, amikor a nap még nem égetheti meg a leveleket. Lennének tyúkjaim, macskám, kutyám.
Mai értelemben vett vállalkozásunk is lenne, egy tanya a falutól nem messze, ami vendégeket fogadna télen-nyáron. Minden nap kimennék ide megnézni, hogy minden rendben van-e, elszámoltatnám az intézőt, megnézném az állatokat, megkóstolnám, hogy mit esznek a vendégeink. A faluban, a lakás és a tanya között lóval járnék, vagy maximum biciklivel. Alföldi falu lévén minden nap gyönyörködnék abban, milyen nyugodt, békés, kiszámítható a puszta.
A bevételeink egy részéből a falubeli gyerekeket vinném minden nyáron táborozni a hegyekbe, a tengerhez, év közben pedig kirándulni nagyobb városokba.
A férjem lenne a lelkész (azért csendben jegyzem meg, hogy ez az elképzelésem nagyon sokáig tartotta magát). Olyan ember lenne, aki inkább kevesebbet beszél, de mosolyogva és bölcsen figyeli ahogy vitatkozom a gyerekekkel, ahogy főzök vagy rendezem a gazdasági ügyeket. Aki nyugodt, tiszteletet kelt mindenkiben. És nagyon okos (ez nagyon fontos, de mondjuk, ez most is megvan). Magasabb mint én, vékony, szálkás. Csodálnám, ahogy minden vasárnap tizenegytől prédikál, érthetően, egyszerűen, mégis velőig hatolóan beszél, persze tömve lenne a templom, mert szeretnék az emberek, kíváncsiak lennének rá. A templomban ő lenne az úr, a házban én.

A vasárnap lenne a hét ünnepe, már szombat este megfőzném az ebédet, templomozás után kiülnénk nyáron a lugasba, az összes gyerekkel. Ebéd után vendégeink lennének, falubeliek, akik nem tudnak eljönni hét közben, de tanácsra van szükségük.

Azt hiszem, azért ilyen vonzó ez innen, Budapestről, egy belvárosi lakásból, mert olyan idilli és távoli. Mostmár lehet, hogy nem menne. De volt idő, amikor el sem tudtam képzelni máshogy. És igazából, elképzelni most is folyamatosan képzelem, minden este egy kicsi részletét kidolgozom. Hogyan nézne ki a konyha, a gyerekszoba, a könyvtár ill. dolgozó, milyen lenne a kert, látom magam előtt az embereket, ahogy ülnek a templomban. Szóval, valahol mégis létezik.

Én így vagyok ezzel (hogy legyen személyes bejegyzés is), és kérdezem Nellit, ő mit csinálna, ha nem azt, amit?

Váradi turisztikai ismertető

2010-02-13T15:07:00.004+02:00

Az előbbi eléggé hosszú bejegyzés után egy kicsit körülnéztem Várad honlapján, kicsit furcsáltam, hogy a magyar fordítás nem nagyon fedi a román nyelvű híreket (témájában), de ennél érdekesebb dologra is bukkantam.

Nem tudtam, hogy létezik váradi turstakalauz, nyilván otthon mások már találkozhattak vele. Nekem újnak tűnik, csili-vili, az én ízlésemnek picit csicsás, de legalább következetesen az. Látszik, hogy volt mögötte valamiféle elgondolás. Megtudtam belőle, hogy a 2002-es népszámlálási adatok szerint Várad 27,5%-a magyar, ez jó.

Végigolvastam a történelmi részt és egyetlen kivételtől eltekintve korrektnek is érzem. Az egy kivétel, hogy az elején azt írják, hogy az 1100-as évektől Várad magyar megszállás alatt volt, mert a Magyar Királyság elkezdett Erdély felé terjeszkedni. Azon kezdtem gondolkodni, hogy ha én román lennék, akkor hogy oldanám meg azt nagyon kínos kérdést egy ilyen brossúrában, hogy a város magyar alapítású. Nyilván valahogy hasonlóan, és bár egy kicsit idegesít ez a része a történetnek, az eszem megérti a szándékot.

A tájékoztató a továbbiakban korrekt, bemutatja a helyi kulturális egyesületeket, intézményeket , kiemel néhány fontos épületet, és nem veszti el az arányokat. Ami nagyon tetszik benne, hogy nem nemzetiségi alapon választaj ki az ismertetett épülteket, mindegyiknél feltünteti a tervezőt és az építés évét.

Összességében korrektnek és előremutatónak érzem a kiadványt, örülök neki, hogy megszületett, és alkalomadtán majd beszerzek egy nomytatott példányt.

Elektronikusan a polgármesteri hivatal honlapján érhető el.

Várad - a szecesszió városa

2010-02-13T12:02:00.003+02:00

Nemrég értesültem róla, hogy otthon Tempetőfi szépen felkorbácsolta a kedélyeket Várad kulturális életére vonatkozóan. Sosem voltam jó véleménnyel az otthoni kulturális életről, a színházról azt gondolom, hogy ebben a formában idejétmúlt, irodalmi életünk a Törzsasztal nélkül gyakorlatilag halott lenne, még a fotográfusok munkájáról hallom a legtöbb pozitív dolgot.

A vita oda kanyarodott, hogy van-e, és ha igen, akkor milyen a város kulturális stratégiája. Kiderült, hogy van, de valahogy erről elfelejtettek egyeztetni, mondhatni fű alatt született meg, és élni nem nagyon él.

Váradi magyar testvéreink nem nagyon voltak hajlandóak az érdemi vitára, igazán értékelhető válaszok nem születtek, belefulladtunk a provinciális dagonyába, és ez fölöttéb idegesít engem.

Tegnap este elgondolkodtam, hogy mi lenne az én válaszom, ha valaki megkérdezné, hogyan képzelem el a város kulturális stratégiáját.

Hát, én valahogy így képzelem el.

Várad – a szecesszió városa
– gondolatok egy város kulturális stratégiájának kialakításához –

Mit értünk szecesszió alatt?

„Szecesszió arra törekszik, hogy a történeti múlttól elszakadva új, a modern élet lendületét híven kifejező formákat teremtsen, s szabadon áramló formáihoz a növényvilág stilizált motívumait veszi alapul. Kivonulás, elszakadás (secedo, secedere latin: kivonulni), az Osztrák–Magyar Monarchiában Olbrich bécsi épületéről kapja nevét. Elege van a historizmusból, a történelmi stílusok felújított változataiból, a neobarokkból, az emlékműszobrászatból, a sematikussá vált, bábokat mozgató szimpadiasságból, a hivatalos igényeket kielégítő reprezentatív akadémizmusból. (…)
A szecesszió lényege főleg a vonalasan kígyózó ornamentika túlburjánzása az ábrázolás rovására, a hallatlan mérvű stilizálás, a homogén, dekoratív színfelületek szinte kizárólagos alkalmazása. Kerülte a szögben törő, egyenes vonalakat. A geometriai forma szabályossága helyett a természetes növekedés élményét keltő, szabadon áramló formákat kedvelte. Arra törekedett, hogy az alakulóban lévő élet lendületét, a technikai fejlődés hatására mind jobban felgyorsuló jelent közvetítse. De ugyanakkor volt benne valami romantikus indíttatású szembefordulás is a modern világgal. A gyáripar, a tömegtermelés embernyomorító személytelensége ellen tiltakozott. A termelés folyamatában egyszerű eszközzé vált, mechanikus részmunkát végző embernek az alkotói szabadságot akarta visszaadni. Hitt abban, hogy az egyéniség teljes értékű kifejtésére lehetőséget nyújtó kézműves munka öröme, az alkotó tevékenységben nyert kielégültség a társadalom bajait is orvosolni tudja.”
(forrás: http://enciklopedia.fazekas.hu/tarsmuv/szecesszio.htm)

Mit értünk kulturális stratégia alatt?

A kultúra-meghatározások sokfélesége és bonyolultsága miatt nem lehet mindenki számára egyértelmű, elfogadható választ adni, így inkább a másik irányból közelíteném meg a kérdés, mert azt, hogy mi és milyen kell(ene) legyen egy stratégiai terv, elég nagy pontossággal meg lehet határozni. Indítsunk onnan, hogy mi nem tartozik (szorosan és közvetlenül) ide: a megvalósítandó programok felsorolásai, a rendelkezésre álló (humán, eszköz, módszer, anyagi) erőforrások taglalása, még akkor sem, ha ezekből kiindulva alakíthatjuk ki magát a stratégiát. Az értelmező kéziszótár meghatározása: „2. jelentősebb, nagyobb arányú tevékenység tervezésének és irányításának tudománya”
A stratégia a görög ’strategos’ szóból ered, nem konkrét cselekvést jelent tehát, hanem egy irányt. Ha elképzelünk magunknak egy jövőbeli orientációs pontos, amit jövőképnek is tekinthetünk, akkor a stratégia nem más, mint az az irány, ami a jelen pillanatot ezzel a jövőképpel összeköti. Egy stratégiai terv nem több száz oldalt jelent, hanem világosan megfogalmazott irányt, melyet be szeretnénk tartani. Ahhoz, hogy ezt az irányt tartani tudjuk, meg tudjuk valósítani, projekteket kell kitalálni és létrehozni. Itt jönnek a képbe a már előbb említett programok, és a lehetőségek feltérképezése. Ha már tisztában vagyunk vele, hogy mit értünk stratégia alatt, akkor ezt kell összekapcsolnunk azzal a fogalmakkal, melyek a fejünkben a kultúra címszó alatt kaptak helyet. A továbbiakban én a saját elképezlésemet próbálom meg vázolni.

Hogyan fogjunk neki a stratégia kidolgozásának?

Először is térképezzük fel, hogy hol tartunk most, milyen erősségeink vannak.
Várad kulturális életére gondolva először a város életét (múltját és jelenét) alakító népcsoportok jutnak eszembe: románok, magyarok, zsidók, cigányok (elképzelhető, hogy ennél jóval több nép él együtt, érdemes lenne ezt a kérdést tisztázni). Amikor kulturális stratégiában gondolkodom, akkor egy, mindenki által elfogadott irányra gondolok, hiszen gondoljunk bele abba, hogy mi történne egy négy lovas szekérrel, ha mind a négy ló négy különböző irányba húzná azt az egy szekeret. Nem lehet különálló kulturális stratégiákat létrehozni, mert így nem az erősségek erősödnek fel, nem a szinergia jön létre, hanem a szétaprózódás teszi tönkre a kezdeményezéseket. Az első, amit leszögeznék tehát: együtt kell kialakítani egy város kulturális stratégiáját.

Mindig hasznos, ha a stratégia alkotás előtt feltérképezzük a lehetséges erőforrásokat: tusztázzuk, hogy mihez értünk, mihez van meg a megfelelő módszerbeli tudásunk; kikre számíthatunk az együttműködésben, akár a stratégia kidolgozására gondolunk, akár a projektek kitalálására, megvalósítására. Megnézzük, hogy intézményi szinten kikkel lehet és kell partnerséget kialakítani a cél érdekében. Számba vesszük az anyagi erőforrásainkat: először mindazokat, melyek már rendelkezésre állnak, majd a lehetséges forrásokat (pályázatok, támogatások, adományok). Negyedikként érdemes megvizsgálni, hogy milyen materiális és immateriális eszközök állnak rendelkezésünkre.

Következő lépésként hasznos lehet egy SWOT analízis a reális helyzetelemzésünkhöz. Ha a nyolc mezős SWOT analízist csináljuk végig, és közben a brainstorming módszerét is használjuk (akár a lakosságra is kiterjesztve, hiszen a kulturális stratégia kialakítása értük is történik), akkor máris új ötletekhez jutunk, máris világosabban láthatjuk az irányt.

Ha mindezekkel megvagyunk és összesítettük az eddigi eredményeket, akkor kiválaszthatunk legfeljebb öt, globális stratégiai irányt.
Az én választásom a következő lenne:
- a közösségi terek (szórakozóhelyek, klubok, kulturális események befogadására alkalmas helyek) számának növelése, a már meglévők újrapozicionálása, elhelyzése a város mentális kulturális térképén;
- az épített örökség kiemelése a városi térből, ismertté tétele a turisták és a városlakók között;
- a város elhelyezése a turisztikai mentális térképen, pozicionálása, Várad – a szecesszió városa, mint brand építése
- a fiatal korosztály, az iskolások, egyetemisták és fiatal dolgozók bevonása a kulturális programokba a jelenleginél nagyobb volumenben;
- országon belüli, más városok művészeivel, illetve nemzetközi művészekkel való kapcsolatok kialakítása, Várad képviselete a városon kívüli kulturális rendezvényeken (színházi fesztiválokon, irodalmi, kortárs képzőművészeti, filmművészeti, zenei és tánc eseményeken).

Választásom az épített örökség miatt esett a szecesszióra, mert egyedülállóan épen maradt városközponttal rendelkezünk, mely alkalmas a századforduló hangulatának visszaadására. A mai kor művészi áramlatai is jól beleilleszthetőek ebbe a képbe.

A stratégiai irány számomra elsősorban az lenne, hogy lefejtsem a mai Váradról az elmúlt száz évben rárakódott, minden városra jellemző elemeket és megtaláljam benne a csak itt fellelhető értékeket.

Mindig nagy kérdés, hogy mi legyen egy ilyen stratégia esetében a Félixen található fürdő-komplexummal. Nyilván a turisztikai stratégia részét kell, hogy képezze az erről való gondolkodás, és nem is lesz egyszerű feladat a komplexum újrapozicionálása, már csak Hajdúszoboszló közelsége miatt sem. De ha van egy életképes kulturális stratégiánk, mely megadja egy város karakterét, az talán segít a fürdő újragondolásában is.

Hát, egyelőre ennyi lenne, remélem azért lesz olyan, aki végigolvasta az egészet és megtalálta benne a gyenge pontokat, melyek, ha nem is vitát, de együtt gondolkodást azért tudnak generálni.

Képírók labdája

2010-01-31T20:19:00.002+02:00

Tempetőfi kérdése óta gondolkozom azon, hogy melyik az öt kedvenc filmem. Azért nehéz kérdés ez, mert nagyon kevés filmre emlékszem kristálytisztán, legtöbbször csak érzések maradnak meg bennem, most ezek közül kellene kiválasztani a kellemeseket. Márpedig azokat hamarabb elfelejtem, mint a dühöt, felháborodást. Fene tudja miért, de a kellemetlen filmélényekre jobban emlékszem.

De azért lássuk azokat, melyeket - mondjuk - szívesen nézek újra, melyektől kicsit megváltozott a gondolkodásom.

1. Bergman: Jelenetek egy házasságból

Akkor néztem meg először, amikor feljöttem Pestre. Nem szerencsés ezzel a filmmel kezdeni egy kapcsolatot, de hát ha már így alakult, nincs mit tenni. Két ember viszonya, a se veled se nélküled érzés, a méltóság elvesztése, a titkos kapcsolatok, a megcsalások, a döntések vállalása, mind-mind benne vannak ebben az alkotásban. Erős idegzetűeknek és a magukban és kapcsolatukban nagyon biztosaknak ajánlom.

2. Yimou Zang: A repülő tőrök klánja

Bár a Port.hu akciófilmnek írja, nekem szerelmi történetként maradt meg. Gyönyörű képek, ráérős történetvezetés, változatos színek és tájak, szürreáliába hajló megoldások. A történet valójában elhanyagolható, a három főszereplő viszonya elgondolkodtató és végtelenül szomorú.

3. Erdőss Pál: Adj király, katonát!

Erdőss Pál filmjét szinte már betéve tudom, nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, amikor vagy a magyar 1 vagy a Duna vetítette (mondjuk, ez nem volt több, mint 4-5). A Budapesti Iskola dokumentarista játékfilmje hiperrealizmussal mutat be hétköznapi helyzeteket, játszmákat, kilátástalan életeket. Ez sem az a vidám, könnyű, esti kikapcsolódást nyújtó film.

4. Christian Mungiu: 4 hónap, 3 hét és 2 nap

Sokat gondolkodtam, hogy ez a film, vagy a Lazarescu úr halála legyen a negyedik, de ez közelebb áll hozzám (bár annak a vége nagyon megríkatott). Metszően pontos jelenetek, semmi hamisság, semmi erőltetettség nincs benne, döbbenetes, szinte odabilincselt a mozi székéhez. Levegőt is csak két jelenet közt mertem venni, de egyszer kétszer komolyan elgondolkodtam rajta, hogy félrefordítom a fejem, mert megrázkódtatásból már addig is kijutott.

5. Sorozat: How I Met Your Mother

Cs. hívta fel rá a figyelmünket, ez a szórakoztatásért került be a listába, hogy ne csak ilyen világfájdalmas filmek legyenek, meg az arány is kb. ez, négy nyomasztóra jut egy szórakoztató. Olyan ez a sorozat, mint annak idején a Jóbarátok, aki azt szerette, ezt nagyon fogja élvezni. Ted Mosby jóképű, lassan harmincas építszfickó New Yorkban, aki szeretne megnősülni. A film arról (is) szól, hogy ez kivel, miért nem sikerül. Illetve mivel minden epizód keretes (a gyerekeinek mesél), mégiscsak sikerül(t), csak lassan jutunk el ide a történetmesélésben.

Nem tudom, hogy Dada megkapta-e már a labdát (csak még fogalmazza a választ), vagy sem, én mindenesetre akkor most hajlamosítanám arra, hogy írja meg az öt kedvenc filmjét.

Kultúrsokk után pár héttel

2010-01-12T01:29:00.017+02:00

Indiában járva először nyilván a sok, színes szári tűnik fel, a nők, akiket én bármilyen körülmények között láttam, mindig érzelmet mutattak. Legtöbbször elégedettnek és boldognak, ritkábban dühösnek vagy ingerültnek láttam őket. Figyeltem ezeket a nőket a Taj Mahal látogatása közben (szépek, ápoltak, jólöltözöttek, drága szárikban, jó minőségű anyagokban) vagy egyszerűen csak egy hétköznap reggel az úton álldogálva, és azon gondolkodtam, hogy ők valóban királynői valakinek. Hihetetlen mennyiségű ékszer és anyag, mert bármilyen sokba is kerül, bármekkora teher is, a lánygyermek és az asszony ékessége a családnak. A legutolsó koldusasszony újján is ott volt az aranygyűrű. Elsőre úgy tűnt, hogy iszonyú tehet lehet negyven fokban a sok ruha, a bokától a nyakig rejtő szári. Aztán végignézve rajtuk rájöttem, hogy micsoda lehetőségek rejlenek ezekben a ruhákban.
India nekem akkora sokkot okozott, hogy egyelőre most csak ennyit mutatnék belőle. Nem szeretnék belecsúszni abba a helyzetbe, hogy a nyomor fokait ecseteljem.

Erdély toposzok, ha végre rombadőlnek

2009-11-06T22:12:00.006+02:00

Nemrég írt Timó Tisza Kata Magyar pszichójáról (eljátszom a gondolattal, hogy ennek a kifejezésnek akkor is lenne értelme és valóságalapja, ha nem nagybetűvel írnám, hanem szimplán egy kijelentő mondat lenne - de most nem ez a lényeg), és nekem akkor valamiért nem ugrott be, hogy ahelyett egy másik könyvet ajánljak neki. Ami nagyjából ugyanazt a korszakot dolgozza fel, megvan benne a kommunizmus és az erdélyi magyar lét természetleírása és a magyarországi nézőpont is. Csak egyetlen, ámde igen jelentős különbség van a T. Kata és a Józsa Márta könyve között: utóbbi meglehetősen jó, mondom is azonnal, miért.

A romániai kommunizmusról és annak rémségeiről mindenkinek vannak élményei, vagy tapasztalati úton megszerzettek (leginkább a szüleim generációjának), vagy a családi legendáriumból származóak. A kettő között van egy nagy különbség: az átélt élmények mélységét, a rettegést, a megalázó és kiszolgáltatott helyzeteket, a nélkülözést (ne vitassuk el, hogy volt ilyen - legfennebb a mérték lehet különböző), a sokszor kényszerű és nehéz döntések súlyát nem lehet hitelesen elmesélni, nem lehet átadni. Nyilván szüleink és rokonaink vérmérséklettől függően elég plasztikusan és élethűen adták-adják elő ma is ezeket a történeteket, de azért ne gondoljuk, hogy egy-egy Kertész Imre veszett el bennük. Ezért a családi legendárium történetei óhatatlanul átalakulnak, ha úgy tetszik a történetmesélés és -képzés szabályai szerint alakulnak. Ahol vannak hősök, akik kijátszák a hatalmat, akik soron kívül, ügyességüknek és eszességüknek köszönhetően jutnak mindenféle vágyott, tiltott és megszerezhetetlennek tűnő földi javakhoz, akik megtalálják a kiskapukat, megtanulnak élni a rendszerben, sőt, néha fityiszt mutatni neki. Megjelenik ezekben a történetekben a humor, az irónia, kis szarkazmus, színesednek, élvezhetővé válnak. Fontos elemei ezek például egy szülő-gyerek kapcsolatnak, tudnék mesélni. A mi családi nagyregényünk is bővelkedik ilyen epizódokban, ezeken szocializálódtam, így van ez jól.

Hogy jön ez a hosszúra sikeredett felvezető Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül című könyvéhez? Hát úgy, hogy bár az írójának vannak primer tapasztalatai a korszakról, mégis a második taktikát választja: humorosan, ironikusan jeleníti meg a választot időszakot. Nagyon erős a könyv második részében a merjünk nevetni vagy legalább mosolyogni magunkon törekvés (ezért választottam a bejegyzés végén lévő részletet kedvcsinálónak). Mert bár az untig ismert közhelyeknek van alapjuk, a mából visszanézve azért nemcsak a nyomor látszik.

A romániai kommunizmus leírásához kapcsolódik a másik téma: milyen (volt) magyarként élni Erdélyben. A két téma olyan természetesen tartozik össze, fonódik egybe, amilyen természetes lehetett ez annak idején annak a kislánynak, akiről a könyv szól. Nem érzem az izzadtságszagot, az áltudományos erőlködést, hogy a téma szakértőjeként tetszelegjen olvasói előtt az író. Nehéz is lenne ez egy ilyen kislánynak, mint amilyen a könyv narrátora.

Az írónővel folytott tegnap esti beszélgetésből kiderült, hogy a személyes élmények megírásán túl (hiszen nem önéletrajzot ír) volt ennek a könyvnek még egy célja: leépíteni a Magyarországon kialakult, az erdélyiek által pedig valamikor még boldogan átvett és ápolgatott (hiszen mennyire is szeretünk mi ápolgatni dolgokat!) Erdély toposzokat. Ennek pedig a legfogyasztóbarátabb eszköze a humor. Ennek a ténynek a felismerése adja számomra a könyv értékét. Eddig csak a román irodalomban találtam példáját a téma hasonló megközelítésének, írtam is róla itt és részben itt. Azt hittem, hogy a magyar verzió egy erdélyi tollából fog megszületni, és félig-meddig igazam is lett. Józsa Márta - bár nyolcvanháromban eljött Kolozsvárról, a tegnapi este hallottakból azért kiderült számomra, hogy - itt sem felejtett el otthoninak lenni.

Persze a könyv jóval többről szól, többet vállal és teljesít, mint az itt leírtak: a szexuális erőszaknak, mint a hatalom egyik eszközének megjelenítése, a női létezés bemutatása abszurd helyzetekben, a románokhoz fűződő viszony nyelven, tanításon és szomszédokon keresztüli megvilágítása - mind-mind érdekes és elgondolkodtató témák.

De mégis: valaki végre elkezdte, megírta, hát tessék elolvasni és beszélni róla: nem éltünk és nem élünk skanzenben, nem nyomorgunk és nem éhezünk, és nem tettük ezt soha abban a formában, ahogyan most, itt hiszik rólunk.

Jöjjön a részlet, melyet tegnap a beszélgetés előtt olvastam újra, sűrű bólogatások közepette.

"Kalotaszegen Volgával írnak. Akkor is tiszta mondat ez, ha elsőre semmi értelme. Vastag, vörös fonál a Volga, hárásztűbe fűzik, úgy írják meg a mintákat: a tulipánost, a pávást. Kalotaszegen úgy írnak, hogy ott varrnak. Egy közös toposzt hímeznének, ha lehet. Betűkről és szavakról van szó, nem fogalmakról: azokat kevésbé kezdi ki az idő. A varrást is kevésbé, amit a kezünkkel tudunk, az soká eltart. Ma nem olyan sűrű ott már a varrás, de van piaca az írottasnak, a főút közelében három-négyemeletes házak is épültek abból. Nem az írásból, a bevételből. (...)

Protestáns az etika arrafelé, gyarapodnak szépen a kalotaszegiek, gyarapodtak mindig is, úgy gyarapodnak, ahogy halnak, ki, kihalnak, mert egykéznek. Minden családnak egy gyereke van, hogy ne osztódjék a vagyon. A vagyont írással keresik, párnák írásával, a párnákat a magyarországiak veszik. Azok a magyarországiak, akiknek muszáj átkelniük Kalotaszegen, ha el akarnak jutni a városba, amelyről terjed az, hogy valójában titkos főváros, hogy kincses főváros, hogy a tolerancia csimborasszója egyfelől, az autentikus, romlatlan kultúráé másfelől, a komikus jelenetekkel tűzdelt etnikai csetepatéké harmadrészt. Ilyenek a magyarországiak, akik oda igyekeznek, ezt keresik arrafelé, hogy feltöltődjenek. Hogy a gyökereiket feltöltsék, hogy az unokáiknak is mesélhessék halkan, visszafogottan, mint sokat látott emberek, messziről beszerzett borzongással. A városba igyekvők Kalotaszegen haladnak át, ahol egyetlen, bivalytejen hízlalt gyereket szült asszonyok varrják redőssé a szemüket, a hatalmas és oszthatatlan tulajdonjogú házaikban. Mindig egy generációval kevesebb asszony írja azokat a párnákat, nem csoda, hogy egyre ritkásabbak azok a minták. A skanzen ritkítja önmagát. Így hal ki az írás. (...)

Arrafelé igazából senki sem beszél románul, ha most Kalotaszeget, a gazdag Kalotaszeget tekintjük arrafelének, és persze a románul beszélőt gyanúsnak. Mert hogyan tanul meg az ember románul. Románul tanulni egy fiúnak úgy kell, hogy elviszik katonának, és ott ragad rá valami. Valami román. Lánynak meg sehogy, asszonynak esetleg úgy, hogy bemegy a városba szülni, és ott persze, hogy csak románul beszélnek vele. Mondják, a fiúknak a katonaság az, ami a nőknek a szülés: az elkerülhetetlen szenvedés. A férfi leszolgálja a katonaidejét, az asszony megszüli egyszem gyerekét és örökösét, hazamegy, és nekiáll pénzt keresni, és nekiáll kihalni. Közben fogadja a magyarországi látogatókat, feji a bivalyt nekik, süti nekik a pánkót, írja nekik a párnahajat, ilyen az élet kihalás közben. Varr, és szigorúan piros Volgával varr, semmiképpen sem sárgával, az román szín, még jó, hogy nem svarcgelb, keverednek ott a fóbiák, s csak a muszka uralomtól óvjon meg az Isten, teszi hozzá a történelem-tudatosabbja, táncol, csinál egy darab gyereket, vagyont, nyelvet nem oszt, csak szoroz, örömet szerez az arra járónak, autentikusan archaikus."

(195-199.)

+ Jánossy Lajos kritikája a könyvről

Megszerezni vagy megtartani nehezebb?

2009-09-18T18:51:00.001+02:00

Életem első valódi munkahelyén az első nap kb. kétszer álltam fel, mindkétszer a mosdóba mentem. Se jobbra, se balra nem mertem nézni munka közben, gyakorlatilag egész nap a képernyőt bámultam, olvastam, tanultam, tájékozódtam. Munka után már az utcán elkezdtek potyogni a könnyeim, részben az egész napos feszült koncentrálás, részben a fáradtság miatt. Otthon csak arra volt erőm, hogy zuhanyozzak, aztán alvás. Ez így ment kb. egy hétig. A privát email címemet kb. egy hónap után mertem megnézni először munkaidőben, a yahoo messenger telepítésére újabb két hónap múlva került sor. Nagyon kellett ez a munka annak idején, sok emberből választottak ki pont engem, nagyon meg akartam tartani az állást, és talán nagyon meg akartam felelni. Aztán kedzett normalizálódni a helyzet, megszoktam, felengedtem, tudtam beszélgetni a munkatársakkal, kijártam cigizni, bent ebédeltem, már megnéztem napközben a fontosnak vélt hírportálokat. Belerázódtam a munkába. De most...

Most az én történetemnek pont az ellenkezője játszódik le a szemem előtt, és én csak kínlódom, egyrészt azért, mert szeretném, ha az illető maradna, másrészt ismertem már az idekerülése előtt is, nem rossz ember, csak egyszerűen nem tudja, hogyan kell dolgozni, milyen alapkövetelmények vannak a munkába járással kapcsolatban. Így jutott eszembe az a kérdés, hogy hogyan és honnan tanuljuk meg, hogy hogyan kell viselkedni és dolgozni.

A szüleinket ugye nem látjuk munka közben, és szerencsés esetben nem hozzák haza a tennivalókat még a gondolatok szintjén sem. Az iskola nem tanít meg erre. Az egyetemen szaktudásunkat növeljük, azt tanuljuk, hogy mit csináljunk majd a nagybetűsben, de azt nem, hogy hogyan. Arról nem is beszélek, hogy mentalitást, munkaerkölcsöt vagy hasonlókat sem tanulunk, hanem valahogy belerázódunk, pontosabban menet közben valahogy ránk ragad.
Mit tegyen az, aki nem születik ezzel a képességgel? Aki nem olyan szerencsés, hogy az első nap után tisztában van az erőviszonyokkal, a munkahelyi pletyka természetével, a kibeszélhető- és a tabu témákkal, az hogyan boldogul? Hogyan tartja meg a nagy nehezen megszerzett állást?

A közszféra (sajnos) más ebből a szempontból, a nyugdíjas állások aránya elképesztően magas, tényleg tehetség kell hozzá, hogy kirúgjanak egy ilyen munkahelyről. De a versenyszféra nem szívbajos: nem tudsz beilleszkedni, nem megfelelő a kommunikációs készséged, lazsálsz - mehetsz, százan jelentkeznek a helyedre.

A fentiek miatt csodálkozom, hogy az álláskereső portálok, egyesületek, az elhelyezkedési hivatalok és egyéb civil szervezetek, a karrierirodákról nem is beszélve, miért állnak meg azon a ponton, hogy hurrá, felvettek. És utána? Utána mi lesz? Nem mindenki tudja kezelni a helyzetet ösztönösen, és ez könnyen vezethet kirúgáshoz. Pedig ezek a dolgok olyan könnyen tanulhatóak lennének.

Megpróbálom összefoglalni a tapasztalataimat.

Mit ne tegyünk az első időkben - avagy beilleszkedés a munkahelyre:

1. Ne bizalmaskodjunk. Nem barátkozni jöttünk, nem kell szeretnünk a munkatársakat, nekik se minket, ha ez mégis bekövetkezik a későbbiekben, az csak plusz.
2. Ne érdeklődjünk afelől, hogy ki mennyit keres. A pénz amúgy is magánügy, és később úgyis kiderül, nagyságrendileg ki, hol áll a fizetési táblán.
3. Ne engedjünk a kísértésnek, hogy ha valaki kedvesen szól hozzánk, akkor megosszuk vele az első benyomásainkat a munkatársakról, főleg, ha ezek negatívak. Nem ismerjük még az erőviszonyokat, nem érdemes ellenséget szerezni már első nap.
4. Ne legyünk harsányak, ne bratyizzunk se főnökkel, se munkatárssal.
5. Ne felejtsük el, hogy dolgozni jöttünk a céghez, így a feladatok hanyagolására ne keressünk kifogásokat, hanem igyekezzük őket elvégezni. Ha valahol elakadtunk, ne a közvetlen vezetőnktől várjuk a megoldást, hanem tegyünk javaslatot arra mi magunk.
6. Ne késsünk és ne menjünk el hamarabb. Mindenkivel előfordulhat, hogy elalszik reggel, vagy fáradt, vagy éppen a végére ért a napi feladatainak, de ne feledjük, hogy amíg az időnket fizetik meg és nem a tudásunkat, addig a munkaidő szent.

Ezek jutottak eszembe első körben, lehet, hogy triviálisak, lehet, hogy ez sokak számára evidencia, de sajnos a mostani példa nem ezt mutatja.

Jó mulatság, férfimunka volt!

2009-08-29T22:10:00.015+02:00

Na, én ezt a töltött karalábét megfőztem, köszönet a receptért Tivadarnak. A kérdésére, illetve felvetésére, hogy miért főzik kevesebben ezt az ételt, mint a tölött káposztát vagy a töltött paprikát, fájdalmak árán, de megtaláltam a választ, de ne szaladjunk ennyire előre.

A hozzávalók beszerzése nem okozott gondot, karalábé, hús, petrezselyem, rizs - könnyű menet. Bár felötlött bennem, hogy mi lesz, ha fás karalábét veszek, de úgy gondoltam, akkor megesszük belőle a húst és kész. Volt még egy apró megjegyzése Tivadarnak, holmi szerzámmal kapcsolatban, ami a vájást megkönnyíti, de arra gondoltam, hogy amikor még nem állt rendelkezésre ez az eszköz, akkor is megoldották valahogy, én meg, ugye, kreatív vagyok, főként, ha nagyon muszáj, szóval nagyvonalúan lemondtam a vájókáról. Öreg hiba volt, eredményét az ezoterikusan elgörbült kiskanalak és a mára a kezemen megjelent vízhólyagok demonstrálják.

De lássuk mi történt pontosan, tényfeltáró riportunk következik.

A hússal nem volt különösebb gond, leszámítva, hogy csak fél kilós csomagot találtam az üzletben, de így legalább megtanultam húsgombócot készíteni.

Szóval a húst, (az előre félig megfőzött) rizset és a fűszereket (bors, só), valamint az apróra vágott petrezselymet összegyúrtam. Bevágtam egy pohár pálinkát, hogy legyen bátorságom megkóstolni a cuccot, majd utána még egyet, hogy ne jöjjön vissza. Soha nem csináltam még ilyet, de mindig mély tisztelettel néztem anyámat, amint halált megvető bátorsággal, ugyanakkor nagyon lazán és természetesen megkóstolta a fasírthúst, és nem kellett neki pálinka utána. Annyira meghatódtam ettől a háziasszonnyá avató szertartástól, hogy közben elfelejtettem a célt és egyáltalán nem figyeltem rá, hogy kell-e még só a cuccba, úgyhogy egy picit sótlan lett.

A recept - számomra - legfontosabb hozzávalója:

A nehézségek a karalábékkal indultak, a probléma nem várt helyről támadt: vájni kellett. Eszköz híjján befogtam egy kiskanalat. Az első kaparás eredménye a konyhafalon landolt, ettől kicsit óvatosabb, de egyben elszántabb is lettem. Mindösszesen háromnegyed órámba és két kiskanalamba került, hogy mind a hat fej lyukas legyen. Na, ez jó mulatság, férfimunka volt, eredmény alant.

Elgörbíteni egy perc műve volt csupán, visszahajlítani azonban P.-nek kellett őket ma délután:

Itt látszik az anyag is, ami kijött a gumókból. Jó szolgálatot tettek később, mert ettől lett levesszerű a főzet később, így a híg részt sem kellett elönteni.

Az előkészített anyagokból már gyerekjáték volt megfőzni a cuccot.

Annyi gond még adódott, hogy a legnagyobb fazekam elkallódott valahová, így egybe nem fért be a hat gumó, úgyhogy gyakorlatilag kétszer főztem meg ugyanazt, ami azért érdekes, mert elvárásaimmal ellentétben mind a kétszer ugyanolyan ízű lett. Ráadásul a második adagba még bekerült kilenc húsgombóc is.

A rántás sokat javít az esztétikai élményen, mert enélkül elég hóka lenne a levesszerű nem-is-tudom-minek-nevezzem.

A legjobb része a dolognak, amikor az ember megkóstolja: megérte a keserv, mert tényleg nagyon-nagyon finom, csak ajánlani tudom. Ráadásul ma egy kolléganőmtől ígéretet kaptam egy vájóra, szóval ismétlésre fel!

FKK

2009-08-25T22:14:00.003+02:00

Az apartman kontra kemping (sátorral) versenyben eddig mindig a sátor nyert, mert first line-ban sikerült helyet kapni, így reggelente nem a szomszéd látványára keltünk, hanem a tenger kékjére. Most újabb jó pontot szerzett a kemping, konkrétan a Koversada, Vrsar mellett.
Amellett, hogy tágas, rendezett, jól felszerelt, normális áron van, rendben van a fürdő (amiben szinte állandóan takarítanak), még egy hatalmas előnye van: nudista. Értsd úgy, hogy mindenki pucér. Megismétlem: mindenki TELJESEN pucér.

Amikor P. először vetette fel, hogy menjünk idén nudi kempingbe, hááát... Nem mondom, hogy feltétlen örömujjongásban törtem ki. De egyszer élünk alapon - meg úgyse ismer senki-, legyen.

Az első nap kb. első órája volt rémisztően furcsa. Azzal nincs bajom, hogy én pucér vagyok, de megálljt parancsolni és irányt adni a szememnek - na, ez embert próbáló volt. Utoljára húsz évvel ezelőtt viseltettem ilyen érdeklődéssel az iránt, hogy mi lehet ott lent a másiknak, amikor az uncsimék nyaralójának manzárdjában azt játszottuk négyesben, hogy muti-meg-muti-meg-mi-van-ott-néked. Épületes volt, akárcsak most. De nem a himbilimbikről akartam írni, bár kétségkívül a változatosság gyönyörködtet(het).

Miután túljutottam a kamaszos kíváncsiságon, rájöttem, hogy ennél faszább (khm...) dolog a világon nincsen. Az, hogy ruhába bújtatjuk egész testünket, legyen akár tél, akár nyár, pusztán egy kulturálisan ránk rakódott sallang. Minek kellene nekem negyven fokban felöltözni, mikor meztelenül minden olyan kellemes? Nincs bugyi, ami szorítson, nincs fürdőruha, ami vizesen rám tapadjon, pucéron úszni a világ legjobb dolga, és egyáltalán, egy óra után el sem tudtam volna képzelni, hogy bármit is magamra vegyek.

Ugyanakkor ez nem egy önmagáért való meztelenség, hanem egy életforma, egy szemléletmód. A kempingben már reggel nyolckor teniszeztek, mindenki biciklizett, kocogott, röplabdázott, szelektíven gyűjtötték a szemetet, ápolták a kiskerteket (erről később bővebben). A mosdó és a zuhanyzó koedukált, aminek megvan az a hallatlan nagy előnye, hogy nem alakul ki félórás sor a női zuhanyzó előtt.

A korcsoporti megoszlás egy kicsit fura volt, és sokat is beszélgettünk erről. Ugyanis mi korunkbeliek alig voltak. Családok kisgyerekekkel illetve nyugdíjasok képezték a törzsközönséget. P. szerint a hetveneseknek ez maradt az egyetlen szexuális élmény, és egyáltalán nem zavarja őket semmi, ami a testükkel kapcsolatos. Amíg engem az első napon zavart az a jó pár plusz kiló, addig mindenféle formájú és felépítésű nők és férfiak olyan nyugodtan mászkáltak körülöttünk, hogy egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ez olyan kevéssé számít, hogy kár erre energiát pazarolni. Olyan amilyen, akkora amekkora, úgy áll ahogy - nem ez a lényeg. És tényleg az van, hogy amit nem látunk, az izgatja a fantáziánkat. A sok puncit (a legkülönfélébb szőrzetügyi karbantartásokkal) és fütyit rekord idő alatt szokja meg az ember.

Amikor utolsó nap készültünk indulni és fel kellett öltözni, akkor fogadtam meg, hogy legközelebb is csak FKK kempingbe megyünk. Csak egy baj van ezzel: ez egy ilyen páros műfaj (legalábbis nekünk, mert az olasz húsz fős társaság, aki mellettünk vacsorált, teljes meztelenséggel, nem így gondolja), mert nem nagyon tudnék most olyan ismerőst mondani, akivel elmennék így nyaralni.

És még valami: német és olasz nyugdíjasok csinálják, hogy leköltöznek áprilisban, kibérelnek vagy visznek egy lakókocsit, kis teraszt illesztenek hozzá, kis kerttel, és szeptemberben mennek haza. A hazai nyugdíjból vígan vannak egész nyáron, gyakorlatilag úgy, hogy szinte egyszer sem kell felöltözniük.

Az FKK nagy előnye (lányok, figyelem!), hogy nincs csíkosra barnulás, mert egyszerűen nincs csík. Életemben soha nem voltam ilyen szépen egyenletesen barna, mint most.

Egy hátránya van viszont a dolognak, és emiatt nem tudom képekkel illusztrálni a beszámolót: fényképezni, na azt sehol sem lehet. Se a kempingben, se a parton - de azt hiszem, ez azért érthető.

És a végére egy furcsaság: a kemping szabályzatában az van, hogy egyedülállóként, egyedül csak akkor mehetsz ebbe a kempingbe, ha rendelkezel a nemzetközi nudista szövetség tagsági kártyájával - jelentsen ez bármit is...

International meeting

2009-08-01T15:33:00.004+03:00

Azt írja a naptáramban, hogy pénteken, július harmincegyedikén megyek Bécsbe. Életemben először, egy napra, kísérem a húgomat. A bolygó, akit Rékának hívnak és a húgomként tartok számon újabb kirándulást tesz, ezúttal Indiába, élményeiről ebben a blogban fog beszámolni. Én csak Bécsig megyek vele, de addig rendületlenül. Sok-sok élményem van erről a napról, most csak az utazást osztom meg veletek.

Reggel hétkor indulunk. A vonat a Keleti pályaudvaron kis szigetként jelenik meg: a nagy dzsuva, pisi, kosz, Balkán közepén tisztán, hűvösen, jó szagúan, frissen várja az indulást. A kalauz mosolyog, mini tévéken követhetjük utunkat térkép és állomáslista segítségével, látjuk, éppen milyen gyorsan megyünk, mennyi idő van még hátra. Női hang többször is bemondja a legfontosabbakat németül, angolul és magyarul. Mintha nem is ebben az országban lennénk. Kényelmes étkezőkocsi, ismét csak mosolygó kiszolgálók, kellemes légkör, finom kávé. Kis olvasgatás, beszélgetés, aluszkálás, és már meg is érkezünk, késés nélkül.

Visszafelé este hétkor jön a vonat. Tádám-tádám: Dacia Express. Kicsit elnyúlik az arcom, mert a fárasztó nap után nagyon vágytam a tiszta, hűvös kocsikra és kényelmes székekre, ehelyett kapok egy román viszonylatban is közepesnek számítóm szerelvényt. Nem baj, gondolom, csak vigyen haza. Belépek a fülkébe, egy nő van bent. Az első kérdés: milyen nyelven köszönjek? A nemzetközi angolt, gondolom, mindenki megérti, udvarias vagyok, úgysem beszélgetni, olvasni szeretnék Pestig. Azért teszek egy bátortalan kísérletet, megkérdezem, hogy ugyan beszél-e angolul, németül vagy esetleg...khm... románul. Nem. Eszembe sem jut, milyen nyelv jöhetne még szóba, így leülök, előveszem Poirot-t. Mire a nő széles vigyor kíséretében: ja, hát magyarul beszél! Jó, kis formális, sémaszerű társalgás következik, hol voltam, meddig utazom és társai. Ismét olvasni kezdek, amikor egy ötfős társaság érkezik, akik nagyon ismerős nyelvet használnak. Románok. Mennek haza. Szerencsére csak ketten, így reménykedem benne, hogy legalább két hely üresen marad. Korai volt. Egy német lány egészíti ki az amúgy is nemzetközi társaságot. Végre elindulunk. Ekkor kiderül, hogy nem működik a légkondi és nincs villany. Mondom a német lánynak, hogy isten hozta a Balkánon, szokja meg és kevesebb bosszúsága lesz a továbbiakban.
A fülkében mindenki beszélgetni akar, de egymással az istennek sem értenek szót, így három órára tolmáccsá vedlek: udvarias kérdéseket, praktikus tanácsokat, országimázst (egyszerre háromét is, ugye) fordítok, gyakorlati tanácsokat közvetítek, és mire Pestre érünk úgy érzem, életem legfárasztóbb utazásán vagyok túl.

A magyar lány szintén kísért valakit Bécsbe, angolul nem tud, de örül, hogy találkozott velem, így legalább nem érzi magát annyira elveszettnek. Debrecenbe megy, fogalma sincs, mivel utazik tovább a Keletiből, végső esetben ott alszik. Nehezen, de hála istennek megállom, hogy felajánljam, aludjon nálunk. Fáradt vagyok és nyűgös, de normál esetben szívesen látnám.

A románok Bécsben élő rokonaikat látogatták meg, Gyulaférvárra mennek, egy közeli faluban laknak, ők annak örülnek, hogy mindenhol vannak románok, lám, most is milyen szerencséjük van velem. Fáradt vagyok hozzá, hogy mindenkinek elmagyarázzam, velem mi a helyzet, meghagyom hát őket is hitükben és csak remélni tudom, hogy nem fogják megkérdezni, hogyan tanultam meg magyarul. Nyelveket ugyan nem beszélnek, de románul végeláthatatlan történeteket tudnak mesélni. Hurrá.

A német lány Pestre jön bulizni, itt laknak valami barátnői, akiket tavaly ismert meg Bécsben szilveszterkor, ő még nem járt a magyar fővárosban, de már nagyon kíváncsi. Kicsit merengek, hogy felvilágosítsam-e a számomra frissen kiderült Bécs-Budapest különbségekről, végül úgy döntök, ehhez is fáradt vagyok és egyébként is, minek rontsam el a kedvét.

Mivel villany szinte egyáltalán nincs, és úgy tűnik rajtam kívül senki sem fáradt, marad hát a vaksötétben való társalgás. Nem irigylem a szinkrontolmácsok életét, nekem mindent két nyelvre kell lefordítani, gyorsan és tömören, mire elérjük Győrt, érzem, hogy szivacs az agyam, mindig valamilyen másik nyelven jutnak eszembe a szavak, nem is vagyok pontos, inkább csak gyors. Lehet, hogy kicsit át is költöm a történeteket, hogy haladjunk és ne legyen sok kérdés.

Csak egy példa: ki akarom nyitni az ablakot, hogy mégse aszalódjunk meg Pestig. Ez három egyszerű kérdést implikál:
- Zavarna, ha kinyitnám az ablakot?
- Do you mind if i open the window?
- Va deranjeaza, daca deschid fereastra?

És ez így megy a Keletiig.

Első figyelmeztetés!

2009-07-22T22:56:00.002+03:00

Ha valaki magányos óráiban otthon úgy érzi, hogy olvasgatni szeretne, és a polcról sebtében lekapott könyben ezt az ex librist látja, akkor azonnal kérem vissza a könyvemet! Fel van ám írva minden!

Párhuzamos életek

2009-06-19T22:05:00.005+03:00

Nagyon meleg van, hiába nyitom ki az ajtót, a gangról ömlik befelé a negyven fok. A ház zárt udvarát teljesen lebetonozták évekkel ezelőtt, nehogy megártson a sok növény (és gondolom azért is, hogy a földszinten lakók is rájöjjenek, van Nap az égen).

Bentlakás-hangulat van. Az alattunk lakó az L.A. womant bömbölteti (ezért nyitottam ki az ajtót, hogy jobban halljam :), végre valaki, aki jó számokat hallgat. Nekem semmi bajom a hangos zenével, pontosabban a múlt héten sem az volt a baj, hogy hangosan szólt, hanem, hogy szar volt.

De most jó, meleg is van, a jobbra-szomszéd is kiült, kávézgat és cigizik, a lányok balról most jöttek haza, a fiúk a földszintről szintén nemrég tolták be a tárolóba a biciklit, ők is kint ülnek, ismerkednek mr. L.A.-vel, jó nekik.

Szembeszomszédék még nincsenek itthon, csak a kutya ugatott egy kicsit a zenére (szembeszomszédék nagyon szeretik egymást, hogy mennyire, azt szintén fülledt nyárestéken halljuk, mondtam már P.-nek, hogy versenyezzünk velük, ki bírja tovább szusszal).

A fiatal albérlő fiú ma új lánnyal jött haza, találkoztunk amikor levittem a szemetet, ez csinosabb és okosabb szemű, mint a múltkori, remélem, megtartja.

A fenti rendőrfiúka (legalábbis én annak nézem, vagy biztonságisnak) mindig bekukkant a felső ablakunkon, és én mindig látom, hogy műanyag zacskóban, kis ételhordóban hozza a kínait, mindig kínait, soha törököt.

A nővérke jobbra srégen megint éjszakás lehetett, mert nagyon álmosak és kicsit püffedtek voltak a szemei, amikor az előbb kihozta a felmosóvödröt az ajtó elé, hiába, neki is kicsi a lakása.

Berta nincs itthon, különben nem hallgathattuk volna végig az L.A. woment, az ő fia dolgozik, mint egy állat, aludnia és pihennie kell (szinte mindig). Berta volt egyébként az, aki szólt a beköltözésemet követő héten, hogy ne teregessem a gangra a bugyikat, mert az alsó lakáson dolgozó építőipari szakmunkások ezen röhögnek reggelente. Nem tudom, mondjuk dolgozhattak volna röhögés helyett, és akkor nem egy hónapig tart a felújítás, csak mondjuk két hétig.

A Rózsa lakásában élő lány nagyon ritkán van itthon, de akkor mindig takarít. Lehet valami abban a lakásban, mióta én itt vagyok, akárki is van benne, az állandóan takarít.

A földszinti (kiejtés alapján) erdélyi pár is nemrég jött meg, kiengdték a kutyát az udvarra. A kis dög minden reggel megugat, mert a lakásuk mellett van a biciklitároló, és szerintem pavlovi reflexként beállt neki, hogy hánykor jövök és nyitom a nehéz vas ajtót. Ennél a párnál állandóan vendégek vannak, láttam már hargitai, kovásznai, marosi autót is a ház előtt, és ők azok is, akik előszeretettel fogyasztják az esti sört az udvaron. Kitettek egy padot a bejáratuk elé, és ott ülnek kutyástól, vendégestől minden este. Nem zajonganak, egy pisszenést sem hallani, csak ülnek a sötétben némán és isszák a sört. Nem beszélnek. Innen is gondolom, hogy székelyek. Ilyen csendben csak ők tudnak inni.

A jógás lány a biciklitároló másik oldalán már napok óta nincs itthon, nem érzem ugyanis reggel a füstölőszagot az ajtaja előtt. Ő az, aki néha kiírja az ajtóra: "Meditáció folyik, kérem, ne zavarjon."

A lányok a földszintről szintén csendesek - mostmár. Egyszer eláztatta őket a felső szomszédjuk, mire ők bekapcsoltak valami szellőztető berendezést, elmentek kirándulni, így egy hétig hallgattuk a zúgást.

A felső szintről szinte semmit sem lehet tudni. Tele vannak virággal, állandóan nyitva az ajtó, sokat főznek, de látni soha nem látom őket.

Laknak a házban gyerekek is, szám szerint kettő, csak fogalmam sincs hol. Azt tippelem, hogy fölöttük, mert ez az egyetlen rész, amire nem látok rá.

Péntek este van, ülök a konyhában és figyelem a szomszédokat.

Ideje kimenni valami kerti kocsmába és találkozni olyanokkal is, akiket ismerek ugyan, de akikről közel sem tudok ennyit.

Mennyivel jobb volt, míg nem ismertem!

2009-06-09T19:20:00.004+03:00

Asszem ebbe fogok belehülyülni. Semmilyen körülmények között ki ne próbáld, mert onnan már nincs menekvés! P. találta a szánalmason, először csak az idegesítő zenét hallottam, aztán láttam, hogy jobbra balra dől a gép mellett (???) és sűrűn anyázik. A három kis kör variációt utálom a legjobban!

Puccs vagy forradalom, vagy valami egyéb?

2009-06-09T00:30:00.006+03:00

Olvasom ezt az összefoglalót és a benne tárgyalt kérdés kapcsán az alábbi részlet* jut eszembe:

Néhány tanács azoknak, akik ezekben a napokban a tengeren vannak
"-Kerüljék a hirtelen és hosszas napozást. Óvatosan kell kezdeni, 10-15 perces rövid időszakokban, hol az egyik, hol a másik oldalra fekve. Ily módon kellemesen és egyformán le lehet barnulni.
- Ne ússzanak túlságosan messzire a tengerbe! Veszély esetén ne kiabáljanak! Teljesen felesleges. Az esély, hogy a közelben olyan személy legyen, aki hajlandó meghallgatni önöket, minimális.
- Használják ki az ultraibolya sugarak jótékony hatását. Mint ismeretes, ezek hatása aktívabb 5.30 és 7.30 óra között. Különösen ajánlatos ez a gyengébb személyeknek.
- Aki szentimentális természetű, és aki kedveli a naplementét, a tengerparti könyvesboltok e témakörben bő választékot kínálnak képes levelezőlapok formájában.
- Még valami ha ezek a >>tanácsok<< gondolkodóba ejtették önöket és immár tétováznak, s arra gondolnak, a hegyek kedvéért lemondanak a tengerről, nos ez azt jelenti, hogy nem szeretik a tengert."

Ez a cikk jelent meg a Scinteia Tineretului 1989. december 18-i számában, az ötödik oldalon.

*Az ellenállók hangja In: Oltványi Ottó - Oltványi Tamás: A vég, Szféra Kulturális Szolgáltató Kisszövetkezet, Budapest, 1990. 41. oldal

Szüret

2009-06-07T13:21:00.009+03:00

Az utóbbi két évben mindig kint voltam a Könyvhéten, így ki tudtam választani azt az időpontot, amikor a legkevesebben vannak, és nem kellett gyúródni a standok mellett. Az idén nem mentünk standdal, én balga meg szombat délutánra időzítettem a vásárlást, nem kellett volna. Amíg a kiadók örülnek a tömegnek (a standon belül nekünk is kényelmes volt), addig vásárlóként elátkoztam a percet, amikor kimentem.

Nem is nagyon tudtam nézelődni, inkább a katalógust bogarásztam és abból válogattam, majd ügyes bevásárlólistával fél óra alatt beszereztem mindent, ezeket (és még Selyem Zsuzsa: Mire vársz c. kötetét, de arról nem találtam képet):

Ó, mondd, te kit választanál?

2009-05-28T21:02:00.030+03:00

Tudom én, hogy huszonhárom négyzetméteren nem lehet túl nagy apparátust tartani, és valahogy csökkenteném is a 18 táska számát, csak még azt nem tudom, hogyan. Mert ugye van amitől nem válunk meg, mert szép, van, ami praktikus, van, amivel utazunk, amivel színházba járunk, amivel munkába (ha sok a cuccunk, és van arra is, ha kevés), van nyári, van téli vízhatlan, van ami belefér a bicikli kosarába, van, amivel tárgyalásra megyünk, és van, ami emlék (hogy az ajándékba kapottakról ne is beszéljünk). Legutóbb már csak úgy kaphattam ajándékba táskát, hogy megígértem, cserébe három másikat hazaviszek Váradra. És itt a baj: melyik legyen az a három? Amiket nem használok, már rég hazaköltöztettem (úgy kb. 4-5), de még mindig van 18, amiből most háromnak megpecsételem a sorsát. Persze el lehetne ajándékozni, de akkor úgy érezném, hogy elárultam a táska és köztem lévő igen intim viszonyt.

Lássuk, miből élünk.

1. Kolozsvár forever

A legerősebben ehhez a táskához kötődöm. Kolozsvárra felkerülve egyetemre az első ösztöndíjamból vettem, el is vitte az összes pénzt. A Hasdeu bentlakások felé menve a kanyarban volt (van?) egy irgalmatlanul kicsi és drága táskabolt. Az eladólány élethosszig tartó garanciát vállalt, mármint az életem hosszára vonatkozót. Bármi baja van, vihetem, ingyen javítja. Azóta eltelt nyolc év - egyszer sem voltam arra. Erős, vízhatlan, praktikus, megbízható.

Egyszer vonattal mentem haza Pestről és egy lány azzal állított be a fülkébe, hogy beül, mert ő is Kolozsvárra megy. Mondom, honnan gondolja, hogy én is? Hát, a táska, itt és itt vettem, ennyi és ennyi volt, neki is (meg vagy száz filósnak) is ilyen van.

2. Amerikai módi

Ettől biztos nem válok meg, és nem csak azért, mert akármikor is viszem magammal, legalább egy ember megkérdezi, hogy honnan van. Rékuc kozta Amerikából, kicsi, kézitáska, bőrből, külső-belső zsebbel, ez is elnyűhetetlen.

3. Világosbarna bőr

Erre a darabra azt mondanám, hogy anyja neve ismeretlen. Nem biztos, hogy ajándékba kaptam, de pont akkora eséllyel vehettem a feketetói vásáron, mint egy váradi turkálóban.

Munkába hordom, biciklivel akkor jó, ha a kosár tele papírokkal és egyebekkel, mert simán lehet átvetve hordani. Van egy kis hibája (ami a képen ugyan nem látszik), de ez is rezisztens példány. Utazáshoz is kiváló, pénztárca, cigi, papírzsebkendő, ipod, kulcsok, telefonok - mind belefér. Nyáron jó hordani a világos színe miatt, de télen sem ázik el. Egy baja még van: a pántja kezeletlen bőr és emiatt kicsit szöszöli a ruhát.

4. Rockos beütéssel

Klasszik kis fekete táska, szegecsekkel. Elegánsan vad. Színházba talán nem, de egyéb kulteseményre még hordani fogom. Ennek van a legnagyobb esélye hazamenni, mert viszonylag ritkán használom, anyukám viszonyt pont divatos lenne vele. Hogy honnan van, azt már nem tudom, így érzelmileg sem visel majd meg az elválás.

5. Narancssárga pipacsok

Itt megint komoly emlék-faktorral kell számolni: az első P.-vel vett táska, a 2007-es Filmszemlén lődörögtünk a Mammutban, amikor megláttam egy kirakatban. Nagyon drága volt (P. nem ismerte még ezt a szenvedélyemet), de megvettünk, potom hetesezer magyar forintért. Lakkszerű (lehet, hogy bőr), válltáska, praktikus, ha kell elegáns, nagy méretű táska. Ezt vittem magammal az állásinterjúra és ezt használom, ha valamilyen tárgyalásra megyek. Nem hiszem, hogy hazavándorol.

6. Fordítottbőr barna válltáska

Nagyon sokáig kuncsorogtam, míg Rékuc nekem adta (igen, a legtöbb tőle van, nálunk felfelé megy az öröklődés), szerintem turiból van. Nem túl praktikus, mert nincs benne zseb, alig fének el a legszükségesebbek a belső térben, de szép - főleg a csattja.

7. Remember Kapolcs

2006-ban vettük, nyáron, a valahanyadik, nekem az első Művészetek Völgyében. Szőttes, csíkos, praktikus, de egy ideje nem hordom, mert a cipzárja nem bírta a megpróbáltatásokat.

8. Tréneri utazó

Nagyon új darab, kimentünk az Outletbe nadrágot, felsőt, meg ilyeneket venni, de semmi nem állt jól, így vigasztalásként megvettem ezt. Ha képzésre megyek és ott kell aludni, akkor ezt viszem: papucs, laptop, ruhák, pipere - minden elfér benne.

9. Nagy barna melák

Szerintem ez a váradi ócskáról van, szintén fordítottbőr, egy ideig sokat hordtam, aztán megkapta a táskák gyerekbetegségét: kifeslett a bélése. Nem látszik, de idegesítő, hogy behajítasz valamit a táskádba, és legközelebb a bélés alól kell elővakarászni, lehetőleg pénztárnál, fizetéskor, hogy jó sokan lássák.

10. Narancsból bármi jöhet

Illetve téglavörösből, mert ez az, de a pasimnak a narancs érthetőbb. Kicsi, praktikus, sokat hordom munkába, vagy este kocsmába. Van hozzá fa narancssárga nyaklánc, karkötő, fülbevaló, felső. Szintén bőr, bírja a gyűrődést.

11. Pink panter

Szintén friss, anyáéktól kaptam szülinapra, egy baja van: nem bírja el a laptopot. Tolnára mentem képzést tartani, és majd megszakadt szegény, úgyhogy ezentúl csak nagy méretű, de kis súlyú cuccokat teszek bele. Ez szerelem volt első látásra.

12. Klasszik kis barna

Nem is tudom, mikor és miért hoztam fel, nagyon ritkán hordom, inkább elegáns mint bármi egyéb. Ja, és ez műbőr, kipróbáltam. De belül praktikusan sok zseb van benne, telefonnak, pénztárcának, és belefér a határidőnaplóm.

13. Hangverseny-táska

Szinte csak akkor hordom, ha a MÜPÁ-ba vagy a Zeneakadémiára megyünk, ez a klasszikuszenei táskám: papírzsepi+telefon+pénz. Van hozzá szép, hosszú fekete gyöngysorom.

14. Sporty girl

Szinte az egyetlen sportosnak is elfogadható táskám, még soha nem hordtam. Ajándékba kaptam P. szüleitől, a színe mindent überel, de a laptop sajna nem fér bele. Az anyaga az a puha, füss-szerű cucc, jó odabújni hozzá.

15. Zöld bőr

Ezt is Rékuctól könyörögtem el, jót szórakozott rajtunk a munkahelyemen mindenki. Nagyon sokat hordtam, minden belefér, praktikus zsebek, szép zöld árnyalat, csak a pántjával lett valami és most kicsit hanyagolom. Vésztartalék, ami bármikor bevethető.

16. Flower power

A legkisebb táskám, gondolom mondanom sem kell, kitől van. A legkedvesebb, esős reggeleken az egyetlen megoldás, hogy jól induljon a nap. Nem túl praktikus, mert kapcsos, nincs cipzárja, a pénztárcám is alig fér el benne, és azon kívül nagyjából semmi, de ez is tuti marad.

17. Csíkos retró

Rékuc, ugye. Tavaly nyáron volt nagyon nagy sláger, szerintem az idén is az lesz, ideális méretek, kézbe és vállra egyaránt jó, van zseb a telefonnak belül, egyetlen hátránya, hogy a lógó bigyókkal lehet bezárni, nincs benne cipzár. Lingrispílre (ezt így írjuk?) alkalmatlan.

18. A zöld virágos

Szülinapi ajándék, P. szüleitől, most ezzel járok. Igazából azért vettem meg, mert lett egy gyönyörű zöld felsőm, amivel egyszerűen pazar. Külön jó, hogy a bélése vízhatlan, így védi a benti löttyöktől (ha baj van) a külsejét, és fordítva. Pont ma borult rá egy pohár víz, de bent csontszáraz maradt minden cucc.

Hát, ennyi lenne.
Ismételjük akkor át, miből kellene kiválasztani azt a hármat, ami megfáradva hazatér.

Emlékezzünk a közös de Bono szemináriumra!

2009-05-08T19:05:00.004+03:00

Mit csináljon az ember, ha a húga minden évszakban más földtekén múlatja az időt munka és tanulás címszó alatt? Most éppen egy olyan országban van, ahol még/már nincs helyi kártyája, de sem az itthoni, sem a magyar, sem az angol nem működik. Sms kizárva. Az email gagyi.

Hát akkor így, Rékuckám:

A pénzed NEM segít rajtuk! Mondj nemet!

2009-04-18T21:54:00.010+02:00

Magyarország felől érkezve Váradra a határ és az úthasználati matrica megvásárlása után az első kötelező megálló egy jelzőlámpa. A kilencvenes évek végéig nem lehetett úgy megállni itt, hogy ne lepje el az autók közti részt a kéregetők hordája. Akadt itt éhező szemű cigánygyerektől nyomorék középkorú férfin keresztül ablakmosó kiscsaládig (apa-anya) minden. Éles eszűen elsősorban a külföldi rendszámú autókra csaptak le, majd ha ilyen éppen nem akadt, akkor a nyugati kocsikat célozták meg, Daciásokat azonban a legritkább esetben inzultáltak. Nahát, nahát - ahogy Nelli mondaná.
Leendő apósomékkal az első találkozás kicsit szégyenlős pillanatait csak súlyosbította, amikor lázasan kutattak emlékezetükben valami kapaszkodó után, hogy ugyan, milyen kedves megjegyzést tehetnének, bizonyítandó, ismerik városomat. A kínos csend utáni szemfelvillanásból tudtam, hogy jó nem sülhet ki a dologból, és lőn: jaaaaaaa, ahol az a sok koldus kéreget!... A hírem/hírünk megelőzött.
Mindig szégyelltem, hogy ez az első kép, interakció az, ami a Váradra érkezőket fogadja. Mesélhettem én akármilyen szépet a Bazilikáról, a szecessziós főutcáról, a Sas-palotáról, a színházról, a Körös-partról, a koldusok kitörölhetetlen nyomot hagytak minden külföldi, Váradon megfordult ismerősöm emlékezetében.
Utazások során ez volt az első hazai kép ami fogadott, és az utolsó, ami búcsúztatott.
El nem tudtam képzelni, honnan jön ez a sok kéregető, egészen addig, amíg egyszer egy nagyon korai vonattal érkeztem Kolozsvárról, hajnali hatkor szálltam le, és kis híján szívrohamot kaptam az állomást ellepő (próbálok korrekt lenni, de rettenetesen nehéz) cigány csapatról. Lehet, hogy csak egy-két család volt, de vagy ötvenen cihelődtek le a vonatról. Ők is ingázók, csak a munkahelyük a jelzőlámpák tövében van.

Aztán eltűntek. Minden hazaút alkalmával figyeltem, vártam, előre szégyenkeztem (egyrészt, hogy miért vannak ott, másrészt, milyen kőszívű az, aki egy mezítlábas, szomorú szemű gyereknek nem ad némi aprót), de nem jött egy sem. Le sem tudom írni, milyen büszkén újságoltam leendő rokonaimnak, hogy eltűntek a koldusok Váradról. Hitetlenkedve fogadták, de jobb a békesség alapon, nem feszegették a témát. Előre örültem, hogy amikor jönnek majd nyáron, nagy, csodálkozó szemekkel állapítják meg, igazam volt.

Húsvétkor hazamentem. És ott voltak. Ketten. Egy nő és egy férfi. Még csak ablakpucoló cucc sem volt náluk, csak simán bekopogtak az ablakon.

A fentiekért örülök a váradi polgármesteri hivatal új kampányának. Minden jelzőlámpánál kint van az alábbi tábla, hátha a nép megérti, hogy amíg adunk, addig lesznek. Ők és a koldusmaffia.

Áldozat

2009-04-13T17:06:00.004+02:00

Húsvétkor hagyományosan bárányt sütünk: először egy töltött bárányt, majd a levágott combokból sülteket.
A beszerzés igazi balkáni eseményt jelent: nem amiatt, hogy piacon vesszük, hanem a piac hangulata miatt. Magyar (római katolikus) húsvétkor nincs akkora tömeg, mint az ortodox ünnep előtt, de a jó üzleti érzékkel megáldott állattenyésztők már nagypénteken kipakolták a karámba, autós utánfutóba, kisteherautó rakodóterébe elhelyezett állatokat.
Nagypéntek reggelén mentünk ki apával kiszemelni, megvenni, legyilkoltatni, feldaraboltatni a jószágot. A piacon elég volt szag után tájékozódni. Kéttucatnyi árus, vásárló még kevesebb, legalább a forgalmat megúsztuk. A henteseknek európai normák (?) szerint elkerített, fedett, a vásárlók szeme elől elzárt részen kell dolgozni. Hentesből is több volt mint szükséges. Ez a három szereplős játék (vásárló, eladó, hentes) megteremtette a maga ceremóniamesterét. Az ember öt perc nézelődés után ajánlotta fel szolgálatait, elcipelt minket az általa megbízhatónak vélt árushoz, megtapogatott vagy három jószágot a farkánál, míg a negyedikre igent mondott. Majd kiválasztotta nekünk a hentest a betonasztalok mögött álldogáló szakemberek közül. Nem hittem én sem, hogy szívjóságból segít, de nem gondoltam volna, hogy mindhárom szereplő fizet: az eladó öt lejt, a hentes szintén ötöt, mi kettő. Mindenki jól járt.
A bárányka élősúlyban nyolc lej volt, mi tizennyolc kilósat vettünk, ebből kb 10-12 kiló hús jött ki. Plusz a nyúzás és darabolás húsz lej. Ez volt az idei árfolyam, de az ortodox húsvétra még csökkenhetnek az árak.

Nekem ez így önmagában is érdekes volt, az alkudozások, a piaci mérleghez cipelt összekötözött bárányok, az autók, a hentesek. Amíg a sorszámmal a kezünkben vártuk a saját állatunkat, láttam, hogy az egyik hentes félrefordulva jelképesen háromszor is megköpdöste a levágott állatot, mielőtt a vásárlónak odaadta volna. Néprajzos lennék, de ezt nem tudom mire vélni. Valaki?

Mettinek

2009-03-29T15:09:00.002+02:00

Életem első nagyon sok évét otthon töltöttem és bár meg-megfordult a fejemben az utazás, a más országban lakás gondolata, sohasem úgy képzeltem el, hogy örök időkre, mindig csupán ideiglenesen, tapasztalatszerzés céljából gondoltam.
Arrogáns és ítélkező voltam mindazokkal szemben, akik nem Erdélyben képzelték el a jövőt, akik nem látták a lehetőségeket, akiknek nem feleltek meg az otthoni, egyáltalán nem rossz körülmények. Sokszor meg sem hallgattam az indokokat, magamban mindenkit árulónak könyveltem el, és nem érdekeltek a magyarázkodások.
A fricskát onnan kaptam, ahonnan a legkevésbé vártam volna. Mondhatnám, hogy a klasszikus eset történt velem: nem hallgattam meg a magyarázkodásokat, az indokokat, ezért pedig az lett a jutalmam, hogy megélhettem őket.
A legnehezebb ez volt: mentséget találni magamnak, felmenteni magamat, mert folyamatos bűntudattal mégsem lehet egy életen át.
Eljöttem és aki belőlem otthon maradt, az elveszett mindörökre. Két éve élek itt, és nyomokban sem fedezem fel azt, ki voltam ezelőtt a két év előtt. Voltak elvetélt kísérleteim arra, hogy olyan legyek, mint otthon. Kapaszkodtam a fényképektől a zenén keresztül az emlékekig mindenbe. Akkor, amikor ezek helyett az emberekbe kellett volna. Nem, nem azokba, akiket otthon hagytam, hanem azokba, akikkel itt találkoztam.
Az első évet ilyen szempontból úgy sikerült túlélni, hogy hittem abban, hogy egyszer, hamarosan hazaköltözöm. Egyedül vagy vele, de hazamegyünk. Ebből az következett, hogy minden itt történt dolgot igyekeztem úgy felfogni, mint egy tapasztalatot, melyet otthon fogok majd kamatoztatni. Tanultam a munka során mindenfélét és esténként lefekvés előtt elképzeltem, hogy otthon mihez kezdenék a tudásommal.
A következő fázisban arra gondoltam, hogy ha már fizikailag nem lehetek otthon, akkor innen azzal segítsem az otthoniakat, amivel tudom: vállaltam ingyen munkákat, szállítottam csomagot, vártam az állomásokon mindenféle küldeményeket, amiket én juttattam el itt a célponthoz. Ez megnyugtatott.
Csak közben rájöttem, hogy a folyamatos visszapillantás miatt lemaradok egy csomó mindenről: emberi kapcsolatokról, eseményekről, bulikról.
Akkor lett jó itt élni, amikor elfogadtam, hogy a költözéssel megváltoztam. Lehet, hogy enélkül is megtörtént volna a változás, csak nem ilyen drasztikusan.
A legnehezebb az önazonosság helyreállítása volt. Nem találtam senkit a környezetemben, aki folyamatosan visszaigazolhatta volna közös történetekkel, hogy milyen vagyok. Az ember gondol magáról bizonyos dolgokat, de megerősítés híján elbizonytalanodik. Keresni kellett tehát új ismerősöket, közös programokat kellett szervezni, hogy legyenek azonos viszonyítási pontok, amikre majd lehet hivatkozni. Hiányoztak a történetek, és ezeket valamilyen módon pótolni kellett. Ez került sok időbe.
A munka kétségkívül nagy segítségemre volt ebben. Az álláskeresés elején még válogattam, nem néztem meg akármilyen hirdetéseket, aztán később beláttam, hogy bármilyen munka hozhat új élményeket, embereket, elfoglaltságot. Szerencsém volt, mert mindemellett sikerült olyan munkát találni, ami érdekelt is. De ha több idő telik el, nyilván nagyobb kompromisszumokra is hajlandó lettem volna.
Ha adhatok tanácsot ilyen messziről, akkor az mindenképpen a következő: el kell fogadni a helyzetet. Amíg ezt nem lépjük meg, addig csak vegetálunk benne, de előnyeit nem nagyon tudjuk élvezni. Nem mondtam le róla, hogy hazamenjünk, csak legfeljebb már nem gondolok rá minden nap, és nem szabok határidőket sem magamnak, sem neki. Igyekszem azzal foglalkozni, hogy miért is jó itt, és mindezek mellett annyit menni haza, amennyit csak lehet. Látogatóba, pár napra, egy hétre, mikor mennyi sikerül.
Nekem most itt az a jó, hogy hazamenni és hazajönni is jó érzés.

Mi, Őfelsége nagyem kommünikéje

2009-03-27T20:05:00.003+02:00

Mi, Őfelsége nagyem, a következőket aggyuk szeretet (leendő) népünk tudattyára:

jelölésünk és megválasztásunk fennforgása esetén
- ígérlyük és fogadjuk, hoty el töröljük a mindenki életét meg keserítő hejesírást
- ígérlyük és fogadjuk, hoty az esti hiradókban kötelezövé teszük a parlamenti közvetítéseket szeretet népünk okkullására
- ígérlyük és fogaggyuk, hoty határokon túl rekedt tesvíreinkről szóló riportokban, filmekben, könyvekben és egyébekben kizárólag nádfedeles házikók, zöldellő hegyek és nyolcvanon felüli nénikék, tyúkok és egyéb házi állatok képei jelenhetnek csak majd meg
- igérlyük és fogaggyuk, hoty a cirkuszt és kenyeret minden kori hagyományainknak megfelelően továbbra is biztosítandjuk szeretet népünk számára
- ígérlyük és fogaggyuk, hogy szeretet népünket havonkinti levelekben tájékoztattyuk ügyeinknek állásárul
- nyomatékosan ígérlyük és fogaggyuk, hoty mindazok számára, kik törvényeinket be nem tartandják méretes pofonokat hejezünk kilátásba enkezünk általl

Kormányunk tagjai közé meghívjuk (a nepotizmus jegyében) Rékucot, bámészkodó társunkat, Tivadart, politikai ügyeink és komunikációnk nagy ismerőjét, Tempetőfi kolégánkat. Aggyák elő (a lopott holmi helyett*) programjukat, oszt ha jobb mint a milyenk, akár még miniszterelnök is lehet belőlük, mi mindigis készek voltunk a kompromiszumra.
Levélben aggyák szeretet népünk tudattyára, hoty mijért lennének jó és igasságos vezetői országunknak.

Dada államtanácsosunknak köszönjük a tömör és pontos programot.

*ez nekem is fájt

Akkor lenne igazán nagy baj, ha igaz volna

2009-02-25T22:58:00.003+02:00

Legendásan jó hangomat a mai naptól az afrikai ethno-pop zenét játszó Sabtenga zenekar első nagylemezén hallgathatja meg a nagyérdemű. A becsületes emberek országa iránti tiszteletből a maradandó értéket képviselő album a freedom and democracy címet kapta, kis kiegészítő alcímmel: but that can change.
Mottónk: cseppben a tenger, avagy sok kicsi sokra megy!

A lemez menedzsere dada, a promócióval a zenekar rékucot bízza meg, a következők szerint:

1. menj a Wikipedia Random Article oldalára. A cikk címe az együttesed neve.

2. ugorj át a random idézetek oldalára és a legutolsó idézet, utolsó 4-5 szava lesz a bandád első albumának a címe.

3. végül a Flickeren az utolsó 7 nap legérdekesebb képeiből a harmadikat mentsd le, ez lesz a cd borítója, bármi is legyen rajta.

4. Opcionális: minimális képszerkesztő tudással kreáld egybe a 3 összetevőt.

Várom az eladási adatokat!

Filmszemle: szervezés és díjazottak

2009-02-03T22:07:00.009+02:00

(itt tévedtem, úgyhogy kitöröltem az első bekezdést - ez a jó az internetben.)

A díjazottak listája mindenki számára elérhető.

Szervezési problémákból bőven akadt a pár nap alatt.
Egyszer: miért kell a dokumentumfilmeket szerdán, csütörtökön, főleg munkaidőben vetíteni? A szakmának szólank? Akkor miért kell sok millió forintért bérelni nekik helyszínt, miért nem jó a szakmának mondjuk egy kisebb mozi egy-két terme? A közönségnek szólnak? A közönség javarészt valamiféle munka tevékenységgel keresi meg többek között a mozijegyre valót is, szóval a szerda tizenegy óra nem túl jó választás. Dokumentumfilmek megtekintésére amúgy sincs túl sok lehetőség. Igazi kultúrsznobok a Dunán néha elcsíphetnek egyet-egyet, vagy elmehetnek egy spéci fesztiválra megnézni a felhozatalt, de akkor minek vetítik őket a szemlén. Értem én, hogy a dokumentumfilmesek nem akarnak külön szemlét, hiszen így sokkal kisebb közönséghez jutnak el, de így meg minek ott lenni?
Könnyen el tudnám képzelni, hogy egy mozi a következő hetekben leadja szépen sorban a dokukat, esténként, emberi időben. Vagy mondjuk a tévé.
A Duna ugyan szemezgetett az idén a kisjátékfilmekből, tavalyiakból és ideiekből, de miért kell a magyar film napjait a szemle idejére tenni, amikor a potenciális közönség amúgy is ott ül valamelyik moziban?
Szóval az van, hogy a szakmai szervezetek és egyéb kultúrmecénások adják a pénzt a dokumentumfilmekre, csak azzal nem foglalkozik senki, hogy mi lesz a kész termékkel. Minden kezdő marketinges, producer és szakbarbár tudja, hogy a termék előállítása még nagyon az első lépése egy értékesítései folyamatnak.
Nem vagyok a dokuk ellen. Sőt, minél többet, jobbat, érdekesebbet. De ne így, fiúk, ez így nem fair.

Másrészt: a program, a katalógus, az információk, a reklám. Hát, egy nagy nulla. Hivatalosan kedden indult a szemle (majd volt egy megnyitó csütörtökön), de katalógus valahogy csak szerda estére lett. Na, kedves állítsd össze a programodat a hétvégére pusztán a filmek címei alapján.
Miért nem lehet íratni egy egyszerű programot, amibe beikszelem szépen, hogy mely filmek érdekelnek, legkorábban hány órától érek rá, nem, nem akarok az Uránia mozi és a MOM között flangálni, mert se autóm, se kedvem az utazáshoz - megnyomom az entert és a program elkészíti az egyéni programtervemet, ahol egy-két kattintással meg is vehetem online a jegyemet, ki is nyomtathatom csinos kis excelben az időpontokat és egyebeket. Asszem, a XXI. században ez nem olyan nagy kérés.

Harmadrészt: csapnivaló technika és szervezés. Rossz képminőség, fülsüketítő hangosítás, kongó Kongresszusi Központ, fél órás késések (off: kijöttünk egy kisjátékfilmes blokk utolsó filmje előtt, hogy elérjük a Vadlányt, majd fél órát álltunk a terem előtt, mert technikai átállás volt folyamatban... brrrr).

A helyszínre (MOM, KK) kár szót vesztegetni, úgy sz@r ahogy van.

A legszebb a tegnapi dunás interjú volt egy nagyon okos főmuftival, akinek hiába tett fel a szervezésre vonatkozó tényleg kínos kérdéseket a riporter, mintha agyalágyultaknak válaszolna: pökhendi volt, lekezelő, mellébeszélő, mintha politikus lenne, nem filmes szakember. De elgondolkodtam, hogy lehet hogy tényleg nem ő a hibás. Csak egyszerűen arról van szó, hogy nem kell azt hinni, mindenhez értünk. Aki a filmhez ért, az csináljon filmet, és ismerje fel, hogy a rendezvényszervezés egy szakma, vannak akik értenek hozzá, tessék áfás számla ellenében megbízni őket és akkor lehet a szakmai dolgokra figyelni, a puccparádéra és a vörös szőnyegre. Akkor lehet, hogy nem lámpalázas, az utcáról behívott kislányok olvasnák fel a felkonfot, hanem uram' bocsá szinisek vagy hasonlók.
A szemle két, öt perc késéssel érkező poénja:
Elsőként fogadják szeretettel a Hogy elérjek a napsütötte sivatagig című filmet (a cím helyesen: Hogy elérjek a napsütötte sávig (ha már Petri Györgyöt nem olvasunk, legalább a bevezető szöveget illene előtte))
Illetve: filmsál akció, adakozzunk a Borsod megyei Sajtókazán szegényei számára (a helység neve helyesen: Sajókazán) - pedig ezt minden filmvetítés előtt elmondta valaki...

Azért ne higgyétek, hogy csak mérgelődtem a szemle alatt, filmet is néztem, ha már.

Az én toplistám:

1. Mama (r. M. Tóth Géza)
2. Napszúrás (r. Horváth Lili)
3. Papírrepülők (r. Szabó Simon)
4. Alena utazása (r. Ujj Mészáros Károly)
5. Valami Amerika 2 (r. Herendi Gábor)

Még mielőtt felmerülne valakiben is az ellenkezője, láttunk nagyjátékfilmeket is. A következőket: Utolsó idők, Apaföld, Kaméleon, 1, Majdnem szűz (ezt mondjuk jó régen, ez tetszett), Vadlány - Boszorkánykör. A kisjátékfilmek (a listában szereplőkön kívül is) összességében nekem jobban tetszettek, bár ott is voltak egyenetlenségek.

A dokukat bepótolom majd, ha tudom, jövőre megint elmegyek, de azt hiszem, csak kisjátékfilmekre vagyok hajlandó beülni.

update: olvasom az indexen, hogy a díjak listája fél kilencig titkos volt, szóval a hőbörgés első része félig-meddig visszavonva. (update: törölve)

Kisebbségi ukrán

2009-01-24T12:16:00.000+02:00

Ha éjjel egykor öblös férfihang közeledett a folyosón, strandpapucsok kattogásának kíséretében, akkor megnyugodva fordultam a másik oldalamra: megjött Misa, lehet nyugodtan aludni. Misának volt a legszebb szemű szobatársa. Soha egy hangot nem hallottam tőle, a nevét az ott töltött egy év alatt nem sikerült kideríteni (az a megoldás, hogy egyszerűen megkérdezem Misától – valahogy nem jutott eszembe). Annyit tudtam csak róla, hogy szintén a bölcsészkarra jár, néha rámsuttogott az egyetem folyosóján, és csak a szöveg rövidségéből következtethettem rá, hogy köszönt. Orosz-román szakosak voltak mind a ketten, és az övék volt a folyosón a legutolsó jobboldali szoba. Amikor szőnyeget ráztam ki az egyetlen, közös erkélyen, elmentem a birodalmuk előtt, de amennyit láttam belőle, az csak a szokásos fiúszoba volt: két ágy, a földön nem volt szőnyeg, csak a bentlakás használt és szakadozott linóleuma, nekik is volt egy-egy asztaluk és polcuk. Függöny, hűtő, könyvek – amiket én csak nagy kínok árán tudtam felcipelni a harmadikra – sehol. Legalább kevesebb bajuk volt a takarítással.
Cigiztek mind a ketten, szesszióban állandóan a folyosón voltak. Tulajdonképpen így ismerkedtünk meg, hiszen aki mellé három napon belül századjára is leülsz, annak előbb, utóbb mondanod kell valamit. Misa vitte a szót. Máramarosiak mind a ketten, igazából ukránok, úgy, ahogy mi magyarok – csak ők tökéletesen beszélték a románt, mi meg hatalmas mosolyokkal helyettesítettük azt a szót, ami éppen, pont akkor, éles helyzetben nem nagyon akart eszünkbe jutni. Szép szemű barátunk maradt a kurta suttogásnál, Misa azonban érdeklődőbbnek bizonyult. A köszönés felbátorította arra, hogy töviről hegyére kikérdezzen: mit tanulunk, hányad évesek vagyunk, honnan jöttünk, mióta lakunk bent, melyik a mi szobánk, és van-e kávéfőzőnk. Á! Szóval a mienk az, amiben Geta főzött tegnap, hát az isteni volt, esetleg majd, ha nem lesz rá szükségünk, egy pár pillanatra, úgy estefelé bekopognának. Helyben vagyunk, gondoltam, ezért hát a nagy érdeklődés. De Misa pár nappal később megcáfolt.
Születésnapom alkalmából kiültünk mindannyian a közös előtérbe, borok, cigi, gitár, ének-zene-tánc, nagyon jól szórakoztunk. Egyszer csak hallom a papucsok kattogását a lépcső felől. Na, hogy vagyunk, mire ez a nagy öröm? Születésnap! Hát miért nem szóltunk előbb?! Azonmód megfordult és eltűnt a lépcsőn. Egy zacskó sörrel tért vissza percek múlva, és a Szépszeművel. Pár óra múlva ők is énekeltek, ukránul. L. előhozta a kottás füzetét, amiben volt néhány, számára kiolvashatatlan, vélhetően ukrán dal. Szépszemű ugyan továbbra sem beszélt, de énekelni azt nagyon tudott. Misa inkább csak mormogott, de legalább azt ritmusra, a dallam szerint. Egy ukrán, egy magyar, egy ukrán, egy magyar. Aztán az obligát „Az a szép…” Az ukránoknak vajon mi a hasonlóan nemzetközi daluk? Ott, a nagy kisebbségi mulatozás közben egy kicsit azért sajnáltam, hogy nem tudom őket hasonló nívójú előadással megörvendeztetni.

A kávéfőző, mint kapcsolatteremtési eszköz

2009-01-22T20:34:00.001+02:00

Ugyanarra a szagra ébredek minden szerdán: a hárommal odébb lévő szomszéd lány káposztalevest főz a konyhában. Félálomban mintha hallottam volna a káposztareszelő cuccát, amivel minden alkalommal, szabályos és egyforma alakúra aprítja a leveleket. Irreálisan nagy fazékokban szokott főzni, sokat, hosszan és szagosan. Szerdánként nincs órája délelőtt, ezért az egész folyosó káposztabűzzel telik meg. A reggeli kávé főzésekor megfigyelem a felszerelését: kis- és nagyobb lapító, kések elképzelhetetlen mennyiségben és formában, két, nagyméretű műanyag tál, egy kancsó víznek, fűszerek, hagyma és az irdatlan nagy fazék. Mindig pontban fél kilenckor hurcolkodik ki, ami nem baj, mert akinek nyolctól van órája, már rég elment, aki tízre megy, még alszik. Bőven van helye a nagy, téglalap alakú konyhában, amit akkorára terveztek, hogy kijönne belőle még egy bentlakásszoba, de a berendezésével nem bajlódtak sokat. Egyetlen aragáz, négy karikával, egy használhatatlanul rozsdás és koszos sütővel, egy kagyló a vízcsappal és egy hosszabbacska munkalap, asztal, ahol elő lehet készíteni ez ételt. Bár ezt nagyjából mindenki a szobájában teszi meg, ide már csak a kaja és a fűszerek kerülnek.
Amíg fő a kávém, elbeszélgetünk. Getának hívják, Élesdről jött, földrajzot tanul és pénzért bármit, bármilyen mennyiségben, bármikor kinyomtat. (Ennek később, a diplomamunka dolgozatomhoz tartozó nemzetiségi térképek elkészítésénél veszem hasznát. Geta egy kicsit nacionalista, ért ugyan magyarul és az alapszavakat is tudja (fasz, pina, anyád picsája és hasonlók), de a világért el nem árulná ezt senkinek. Nekem is csak azért, mert tetszenek neki a szép, színes Erdély térképeim.)
Kegyesen megosztja velem azt is, hogy a múlt évben, amikor én még kint laktam, ő volt a folyosófelelős, de aztán jött Ana és a helyébe lépett. Nem vesztek össze, vagy valami, de még mindig irigyli tőle a másfélszer akkora szobát, ami valójában csak egy kicsivel nagyobb, mint a többi, de van egy kamrája. Gondolom, ott tartaná a káposztakészletet.
A mosás technológiáját még folyosófelelős korából ismeri. Igaz, hogy hivatalosan egy nap csak egy túra jár mindenkinek, 2 óra és nem több, de ha az utolsó túrára iratkozom fel, akkor moshatok egész éjjel, reggel hatkor vigyem vissza a kulcsot a portásnak, mondván, belealudtam a dologba, csak most ébredtem. Ugyan mindketten tudni fogjuk, hogy ez nem igaz, de legalább mindennel megleszek. Neki ezt volt a legnehezebb megszokni: ha nem volt már szabad az utolsó túra, akkor együtt kellett mosson fehéret, színeset, feketét; ágyneműt, bugyit, nadrágot. Meg sem merem neki mondani, hogy én az ágyneműt mindig hazaviszem, illetve nekem már ez is nagy dolog, a mosógép, a kintlakásban, ahol három évet töltöttem, ugyanis nem volt gép, mindig kézzel mostunk, mind a négyen.
Hogy nekem mi volt a legrosszabb? Vitán felül a vécé. A zuhanyzóval nem volt gond, szinte mindig volt szabad fülke, ha nem, akkor loptunk a fenti emeletről egy zuhanyfüggönyt, feltettük az üresre és máris volt helyünk. Másnapra természetesen visszalopták a fentiek, de ez így egy kényelmes taktika maradt végig az egy év alatt.
Közben elkészül a kávém, Geta megsúgja, hogy nekem van a legjobb masinám a folyosón, ő nagyon irigyli. Persze, mind a hat magyar szoba hozzám jár kölcsönkérni, ipari mennyiségben főzi a gép a kávét, az a jó, hogy összevissza kezdődnek az óráink, így mindenkire sor kerül. Amikor elhoztam otthonról a kivénhedt, kopott kotyogót, nem gondoltam volna, hogy ez a szerkezet fogja megalapozni a társadalmi életemet. Persze, Geta, kölcsönadom, csak kitöltöm a kávét belőle és indulhat a nagyüzem.